»Hozzászólások száma : 12 »Join date : 2013. Dec. 03. »Tartózkodási hely : Itt is, ott is.
Tárgy: Anami&Phoebe Szer. Jan. 29, 2014 4:06 pm
Anami & Phoebe
Unalmamban fel- alá járkáltam, ki az udvarra, a termekbe, majd vissza a szobámba. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni magammal, semmihez sem éreztem kedvet, még a semmittevéshez sem. Pedig nem sétálgatni jöttem a táborba, de szokás szerint a lelkesedésem előbb hagyott alább, mint, kellett volna. Képtelen voltam dalt írni, napok óta nem jutottam tovább két sornál, és amit sikerült is nagy nehezen kiszenvednem magamból, egyszerűen nevetséges lett. Ha ez így megy tovább, apa biztos, hogy kivesz a táborból. Amúgy sem nézi jó szemmel, hogy nem az ő álmát követem, vagyis nem akarok orvosi egyetemre járni. Csak múlandó fellángolásnak tartja az írással és az énekléssel kapcsolatos terveimet. Talán van igazság benne. Az igazi művész erőlködés nélkül képes alkotni, természetesen, mintha csak a napi rutinját végezné, de nekem sosem ment ez ilyen zökkenőmentesen. Észre sem vettem, hogy már az udvaron járok, pedig éreztem a lágy szellőt, hallottam a madarak csicsergését, de nem tudatosult bennem, hogy hol vagyok. A tó irányába indultam. Ilyenkor ott nincsenek sokan, és ha vannak is, nincs olyan zsivaj, mint az épületben, szóval pont megfelel nekem. Szinte abban a pillanatban, amikor megláttam a tó ragyogó víztükrét, hangokat hallottam. Ahogy közelebb értem, már tisztán ki tudtam venni, hogy valaki gitáron játszik egy dallamot, amit viszont sokszor megszakított, majd elölről kezdte, vagyis gyakorolt. Fülbemászó dallam volt, észre sem vettem, hogy dúdolni kezdtem, sőt, amikor a játék abbamaradt, én még folytattam. Csak akkor kapcsoltam, amikor a lány kérdő tekintetével találtam szembe magam. Zavartan elmosolyodtam és egy hajtincsemmel kezdtem játszani, mint mindig, amikor hülyén éreztem magam. - Bocsi…csak tetszett a dal és ösztönösen dúdolni kezdtem – mentegetőztem, majd, amikor már úgy éreztem, nem harapja le a fejem, egy mosolyt is megkockáztattam. - Amúgy Phoebe vagyok– léptem oda hozzá, majd letelepedtem mellé a fűbe. Ahhoz képest, hogy már több mint egy hete vagyunk a táborban, vele még azt hiszem nem is találkoztam, pedig ő is énekes lehet, vagy ha nem az, akkor zenész.
Több mint egy órája találtam rá egy eléggé csendes kis zugra a tó partján. Nem mondanám, hogy eldugott, mert itt sajna nincs olyan hely. Mégis tökéletesnek találtam ahhoz, hogy dalt írjak. Ezt a helyet, elkerülték a többiek, így nem voltam rest, azonmód elfoglalni a gitárommal és a jegyzetfüzetemmel. Én mindig úgy tartottam, hogy ennél jobb szórakozás nincs. Mindig is szerettem alkotni. Már egész kicsi korom óta csináltam valamit. Sokat rajzoltam, fényképeztem, és már akkor tanultam gitáron, illetve zongorán játszani, hogy egyszer majd megalkothassak egy olyan zenét, ami mindenkinek tetszik. Hát, talán egyszer majd sikerül... Néztem egy darabig a napfényben fürdő tavat, vártam, hogy az ihlet megtaláljon, csak aztán fogtam ölembe a gitáromat és kezdtem pengetni a húrokat. Nem mindig sikerül elsőre megtalálni a tökéletes hangot, de most mégis sikerült. Lágy, kellemes dallam volt, de mindig megszakítottam, hogy lejegyezzem a hangokat, vagy pár szót a füzetembe. Egy ilyen alkalomnál, igen meglepő dolog történt. Mintha tovább halottam volna a zenét. Hirtelen azt hittem, hogy a fülem zúg csupán, de rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok egyedül. Meglepetten fordultam hátra, ahol is egy ismeretlen lány állt. Látszott rajta, hogy zavarban van, én még sem tudtam viszonozni a mosolyát, csak néztem rá bambán, mint aki még nem látott élő embert. - Dúdold még egyszer, kérlek! - mondtam neki halkan. Tetszett az általa folytatott dal, de sajnos nem tudtam fejben tartani azonnal. - Anami vagyok, és semmi baj. Néztem, ahogy letelepszik mellém. Kicsit ideges lettem, nem szívesen ismerkedtem volna meg senkivel, nem bízom az emberekben, de pofátlan és bunkó sem akartam lenni, ezért inkább szó nélkül tovább játszottam.