Odett Hamilton

Előtörténet

Ismered az érzést, hogy minél többet kapsz, annál többet kívánsz? Megrészegít a jólét, de a más füve még mindig zöldebb és te bárhogy hajszolod az élvezeteket, soha sem elégülsz ki, viszont eközben észrevétlenül egyre mélyebbre süllyedsz, a fény pedig fokozatosan halványul a távolban, míg végül elérhetetlen messzeségbe kerül. Már fuldokolsz a mélyben, de kevés az erőd, hogy a felszínre úszhass. Szerencséd csak akkor van, ha egy kéz utánad nyúl, amiben megkapaszkodva maradék erődet megfeszítve a felszínre evickélhetsz. Tömören, homályos metaforákban megfogalmazva ez a pár sor életem rövidke történetét foglalja magába, de ami papíron elvontan, megfoghatatlan messzeségben tűnik fel, azt az évek során testközelből tapasztaltam, és ahogy tollam kék tintája örök, lemoshatatlan foltot hagyott a papíron, úgy a lelkemen, de a testemen is a sírig viselni fogom tévelygő éveim pecsétjét.
Az apám maga harcolta ki irigylésre méltó társadalmi és vagyoni helyzetét, építette ki világhírű szállodalánc hálózatát, én beleszülettem a gazdagságba; ölembe hullott minden, amit csak szem-száj kívánhatott, szigorú neveltetés híján pedig ennek megfelelő torz világképem alakult ki, melyből hiányzott a mértéktartás, a tisztánlátás erénye, nem tudtam a helyükön értékelni a dolgokat.
Mint már említettem, az édesapám sikeres üzletember, az édesanyám pedig kutatóorvosként dolgozik és szinte csak a munkájának él. Nem kárhoztatom ezért, édesanyját és nővérét korán elvitte a rák, és bár nem beszél róla, tudom, mekkora megrázkódtatást okozott szerettei elvesztése és azt hiszem, megfogadhatta magának, hogy másokat nem hagy ilyen sorsra jutni.
Csecsemőkoromban leginkább édesapám gondjaira voltam bízva, aki akkoriban akár a legédesebb apuka címet is elnyerhette volna. A családi történetek gondosan őrzik az átvirrasztott éjszakák emlékét, amikor édesapám karjában ringatva altatódalokat dúdolgatott nekem, majd ahogy cseperedtem kezemet fogva vezetgetett; mellette tettem meg első, totyogó lépteimet, és az első szótöredék, ami elhagyta piciny ajkaimat a ’pa’ volt, mert az ’apa’ szóba beletörött a nyelvem. Később munkája elszólította mellőlem, amit egetrengető hisztik sorával vettem csak tudomásul, és reggelente a nyakába csimpaszkodva próbáltam maradásra bírni. Amíg felcseperedtem legalább egy tucat nevelőnő fordult meg a házunkban, de egynek sem volt maradása, egyrészt mert az apám aprólékos elvárásainak még maga a megtestesült tökéletesség sem felelhetett meg, másrészt vásott kölyök voltam, tipikus eredménye a tejben-vajban fürösztéses nevelési módszernek. Végül is, amikor kissé idősebb lettem, más megoldás nem lévén, tíz évvel idősebb bátyámat bízták meg a gyermekfelügyelet kötelességével, aki ezt többi dolgához hasonlóan rendkívül hanyagul oldotta meg, én pedig még inkább elszálltam magamtól, erősen öntörvényű és kiállhatatlanabb lettem, mint valaha, ráadásként pedig átvettem bátyám szokásait, és az ő életmódja kezdett példaként szemem előtt lebegni. Hozzá hasonlóan később én is csak a szórakozásnak éltem, és a legkülönfélébb módokon próbáltam a határokat feszegetni. Tisztában voltam vele, hogy amit teszek az rossz, elítélendő, nem fér bele értékrendszerembe, mégis sodródtam az árral, eleinte húzódozva, majd egyre inkább lelkesen, ha nem is örömmel. Kamaszkorba lépve rossz társaságba keveredtem, és ez az új világ a maga furcsa vonzásával beszippantott; lényem egy része maradt volna, de képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, amit leginkább egy fiú keltett bennem. Greg otthonosan mozgott abban a sötét világban, amiben bátyám csak kispályásként vett részt. Ő volt az első életemben, aki felkeltette érdeklődésemet és úgy tűnt számára sem vagyok közömbös, így hát boldogan követtem bárhova, bármibe, ha ezzel elnyerhettem őt magamnak. Hatására elhanyagoltam az iskolát, hazudozni kezdtem szüleimnek, hogy bulikba járhassak, melyeknek egyetlen célja a teljes lerészegedés volt, dohányozni kezdtem, és az igazat megvallva, rendkívül büszke voltam magamra. Másodikos gimnazistaként csöppentem bele ebbe az életbe és végzős évem kezdetéig zavartalanul folytattam tobzódásomat. Eközben húgom, akiről eddig még egyetlen szót sem ejtettem, hét éves lett és megkezdte általános iskolai tanulmányait. Mindig is sokat betegeskedett, de az igazi okra csak hosszú évek múltán, nem sokkal hetedik születésnapja után derült fény, vagyis én akkor szereztem tudomást róla. A húgom rákos volt, én pedig ettől fogva, ha lehet még mélyebbre süllyedtem, de végleg húgom halála után merültem el. A betegség pár hónap leforgása alatt elvitte őt, én pedig remélve, hogy elmenekülhetek a veszteség elől, támaszokat kerestem, és meg is leltem őket, de a legrosszabb formában. Drogokhoz nyúltam és Greg segítségével, aki időközben hivatalosan is a barátommá lépett elő, noha fűvel-fával csalt, mindig hozzájutottam szükséges adagomhoz, amit észrevétlenül egyre magasabbra emelt. Főképp, amikor nem voltam magamnál, később józan pillanataimban is egyre gyakrabban erőszakoskodott velem, többször is megütött, de szerettem, és akkoriban már teljesen a rabjává váltam, mivel csak tőle tudtam anyagot szerezni, így nem csak érzelmileg függtem tőle. A szüleim húgom halála után még inkább munkájukba temetkeztek, és nem látták mi történik velem a háttérben, bátyám pedig az ország másik felébe költözött szupermodell barátnőjével. Mindez így ment végzős évem második félévéig, de közvetlen az érettségi előtt történt valami, ami mindent felforgatott, aminek hatására hosszú kínkeservek árán, de ki tudtam vergődni az ördögi körből. Egy péntek este szokásomhoz híven szórakozni indultam, leittam magam a sárga földig, Greg pedig, állítása szerint hozott nekem valami finomat. Ezek után vele, két másik sráccal, és egy lánnyal bedrogozva, ittasan autóba ültünk, hogy valami ütősebb helyre menjünk. De pechünkre egy rendőr igazoltatni akart minket, mire a sofőr tudatában a tényeknek, miszerint nincs jogsija, be van szívva, bőven eleget ivott – ennek ellenére csodamód józannak tűnt – és ráadásként az autó lopott, nem állt meg. Féktelen száguldozásba kezdtünk, a rendőrök üldözőbe vettek minket, és már majdnem sikerült is meglógni, mikor egy kanyarban hirtelen egy kisebb teherautó tűnt fel előttünk.
A következő emlékem már a kórház, majd kábult, elvonási tünetek hatására olykor őrült pillanatok, drogelvonó, pszichiáterek, orvosok, küzdelem egy láthatatlan ellenséggel, sorozatos vereségek. Állapotom hosszú időn át nem javult, ebben közrejátszottak a balesetben szerzett, amúgy nem nagyon súlyos, de azért komoly sérülések, a drogok, az alkohol, a cigi, melyek együttes hatásukkal legyengítették szervezetemet, beteggé tettek. Amellett ott volt a gyász, Greg meghalt a balesetben, emellett a sofőr gyógyíthatatlan sérülést szenvedett, a harmadik fiú, a lány és én viszonylag szerencsésen megúsztuk a dolgot. A másik autó sofőrje a helyszínen szörnyethalt. Képtelen voltam feldolgozni a történteket, az eset megbomlasztotta elmémet, amikor egy pillanatra lehunytam szemeimet újraéltem a szörnyűségeket és sikoltozva, sírva riadtam fel.  
És hogy alakultak végül a dolgok? Hosszú idő elteltével végre a gyógyulás útjára léptem, lassacskán kezdtem felépülni, és már egy hónapja hazaengedtek a kórházból, de azóta ki sem tettem a lábam a házból. A szüleim szerint levegőváltozásra lenne szükségem, ezért beírattak egy nyári táborba, és szorgalmazzák, hogy mielőbb kezdjek magántanárhoz járni. Igyekszem úgy cselekedni, ahogy ők jónak látják, megfelelni nekik, visszazökkenni az élet rendes kerékvágásába, és magam mögött hagyni a múltat, de ez nem olyan egyszerű. Lélekben még hosszú út áll előttem a gyógyulásig, túl mélyek a sebeim, hogy egyszerűen begyógyuljanak, és egészen talán nem is leszek többé egészséges, de azt hiszem, sikerülhet. Az első lépést már megtettem.