Ahogy leszálltam a buszról rögtön megpillantottam a tábor helységét. Nagyon jó a kilátá. Szimpi emberek sétálgattak és bájos mosolyok tűntek fel.Ahogy megérkeztem felhívtam anyát, hogy megérkeztem és minden oké. Szokás szerint ismét végighallgattam a "szabályokat" miszerint: Egyek rendesen, viselkedjek normális lány módjára, és lehetőleg ne egy egész Spártai hadsereggel térjek haza. ( Mondta ezt arra mikor azt a kijelentés tette, hogy ismerkedjek és szerezzek jó barátokat.) Szóval csak a normál feltételek amelyek minden szülőnek eszébe jutnának ha a a gyerekét elengedi a táborba. Pff.....de se gond.  Egy anya már csak ilyen. Mikor adtam magamról élt jelet kicsit beljebb merészkedtem a tábor területére. Ahogy sétálgattam sok csevegést meghallottam. Rengetegszer előfordult az a szó, hogy TÁNC...Az életem értelme, az éltetőm, 10 éves korom óta táncolok. Egy iskola szakkör volt először az egész. Csak egyszer bejelentettem anyának, hogy táncra fogok járni sulin kívül. Az előtt is szerettem a zenét de a mozgással annyira nem foglalkoztunk a szüleimmel. Azon a szakkörön szerettem meg egy életre a táncot. Már 7 éve járok versenyekre, táborokba és különböző összejövetelekre ami ehhez köthető. Hát az én történetem nem olyan, mint a táncos filmekben: Van egy lány aki táncol és az ő szülei is ezt csinálták. Nem, az én szüleimnek köze nincs a tánchoz. Ők cg vezetők, tehát ebből a szempontból eléggé "kilógok " a sorból. Van egy bátyám Daniel. Na, ő követi a szüleinket. De anyáék nagyon rendesek voltak mert nem akartam olyan dologba bele rángatni amit nem szeretnék és nem érdeke. Ha ezt akarom csinálni, hát tessék. Jól fogták fel a helyzetet. A tesóm is támogat. Ő a védelmező báty típus teljesen. Így szeretem őket. Még velük élek együtt....talán majd a közel jövőben ez megváltozik...Sétálás közben fenéztem az égre és a szemem majd kisütötte  a Nap fénye. Meghúztam magam az egyik pad támláján, lepakolva magam mellé a cuccaim. Beállítottam magamnak a zenét és elővettem egy magazint