Emily Wellon

Előtörténet

Sosem szerettem megosztani másokkal a nem kimondhatóan kedves élettörténetemet, de vannak kivételek...Mikor a szüleim találkoztak, még csak 16 évesek voltak. Hirtelen kapcsolatunk egyszerre véget ért mikor anyukám megtudta, hogy állapotos. Apukám otthagyta, mert neki nagyobb tervei voltak az életben, főiskolára akart menni. A kínlódó anyukának magányosan telt a 9 hónap várakozás, mivelanyukája alkoholista volt, apukája már kiskorában meghalt tüdőrákban. Csak egy személyre támaszkodhatott, a nagynénjére. Vele együtt ment el júliusban a kórházba is. Az orvos rossz szemmel nézte anyát, amiért még ilyen fiatal. Sokat gúnyolódott vele. Kérdezgette, hogy:„Na és az osztálytársai hogy viselték, hogy ön halaszt pár évet?” A doktor úr- száján mit sem érő mosollyal-közölte, hogy a kismamának ikrei lesznek. Anyukám nagynénje meglepődött, majd zavartan odahajolt anyukámhoz. Valamit súgott neki, majd erre reagálva anya kijelentette: „Nincs szükségem két gyerekre!” Az orvos csak bólintott, de szemében a bánat sugárzott vissza. Miután levezette szülést, mindkét gyereket egy nővérnek adta, hogy mutassa meg az anyának, mert választania kell. A nővér odavitt engem és a testvéremet, Petrát anyukánkhoz, ezután anya megfogta Petrát, majd kisírt szemmel rám nézett, és szólt a nővérnek, hogy választott. Állami gondozott lettem. Mrs. Thomsonhoz kerültem, egy idős nénihez, mert senkinek se kellettem. Franciaországban laktunk egy kis városban. Mikor nagyobb lettem, 10 éves, Mrs. Thomson meghalt, és én egy újabb családhoz kerültem. Tíz gyerekkel laktam egy szobában: Nem kell mondanom, hogy szörnyű volt. A nevelőszüleim, bűzlöttek a dohány és az alkohol szagától, ezért két hónap múlva megszöktem az otthonnak nevezett helyről. Megtapasztaltam, milyen érzés koldulni, az utcán aludni, kitéve minden veszélynek. Valamiből csak megéltem, mikor a rendőrséget kihívták egy komolyabb ügyhöz, és rám is rámtaláltak. Kerestek nekem új otthont, de nem találtak. Egy árvaházba kerültem Londonba. Borzasztó hangulata volt a helynek. Ott mindenki egyedül érezte magát. Egy nap megkértem az árvaház igazgatóját, hogy érdeklődjön az édesanyámról valakinél. Elmeséltem neki a történetemet, és felhívott valakit. Kiderült, hogy az anyukám pár éve meghalt, és az ikertestvéremet egy közeli árvaházba szállásolták el. Felkutattam tehát családom utolsó láncszemét. Mire odaértem, közölte velem egy ember, hogy itt nem tartanak semmilyen Petra nevű 10 éves lányt. Felszálltam egy közeli buszra egyedül, majd az úton egész végig sírtam. Egy férfi odajött hozzám, és meg akart vígasztalni. Nem szerettem idegenekkel beszélni, de nem nagyon akart békén hagyni, (többszöri felszólításra sem) ezért elkezdtem beszélni neki magamról. Közben nagyokat sóhajtott, próbált együttérezni. Én nem igazán láttam az arcán az igazi szánakozást. Mikor kis történetem végére értem, pont az én megállómnál állt már a busz. Közöltem az emberrel, hogy le kell szállnom, de ő marasztalt. Végülis maradtam, mert úgy gondoltam, hogy ha úgysem találtam meg családom maradékát, ráhagyom magam egy olyan idegenre, aki próbál a kedvemben járni. Az árvaház amúgy is szomorú hangulatot keltett bennem, de valahogy az ismeretlennel más volt. Sokáig néztem, a borotválatlan arcát, az öltönyét, a ruháját, és végül megnyugodtam. Sajnos rosszul tettem. A busz elhajtása után, egy magas házba mentünk. Felmentem a negyedik emeletre, ahonnan a házat körülölelő szeméttelepet lehetett látni. Mielőtt beléptem volna a 13-as lakásba, behunytam a szemem és nagyot sóhajtottam. A házban két hölgy ült egy rozzant kanapén. Az egyik egy kedves tekintetű, kicsit rongyos ruhában lévő középkorú nő volt, a másik, alig volt felöltözve. Bemutatott a hölgyeményeknek. A kedvest Marynek, a kétes erkölcsűt Rosenak hívták. A férfit-mint kiderült- Mattnek. Mary bevezetett a jövőbeli szobámba, ami nem volt messze, az övétől, mivel egy és ugyanaz volt a kettő. Rose és Matt egy szobában voltak, gondoltam ő a felesége, vagy a barátnője. Így volt. Ez a környnyezet, amiben felnőttem, olyanná tett, amit nem kifejezetten szeretnek bennem az emberek: makaccsá, és akartossá. 17 éves koromig voltam összezárva, egy még akkor is turbékoló szerelmespárral, és Maryvel, aki talán -egyesek szerint- keveset beszél, de sokat mondd. Mivel nem sokat foglalkoztak velem, volt időm elkondolkozni azon, hogy mit kezdjek ezután, hisz’ nem élhetek egész életemben, bezárva, egy szemétdomb tetejére, a toronyba, hogy várjam, a szőke hercegemet, aki majd megment. Elmentem, egy pszihológushoz, aki azt javasoltak, kezdjek bele valami hobbiba. Mondta, hogy ő ért ehhez, és szerinte, festenem kéne. Elgondoltodtam rajta.. Kipróbáltam, és a doki tanácsa segített. Tehetséges voltam mindenféle művészeti ágban. Kerestem a témával kapcsolatos táborokat, és rábukkantam a Summer Campre...