Elfelejtettem. Ez volt az egyik legrosszabb az egészben. Nem az, hogy majdnem mind a ketten meghaltunk. Nem az, hogy őt kétszer is meglőtték, vagy hogy az egész az ő hibája volt egyrészt, mivel kiprovokálta a fegyverest. Nem. A legszörnyűségesebb az volt, hogy elfelejtettem, mi történt. Annyira emlékeztem, hogy összevesztünk, meg még néhány apró részlet eszembe jutott, de a legfontosabb valahogyan kiröppent a fejemből. Nem is igazán tudom, mitől jutott eszembe. Talán csak egy apró szótól, vagy párbeszédtől, esetleg attól, hogy az agyam végre úgy döntött, ki került a sok hatásból és ideje másokkal is foglalkoznom, nem csak magammal. Ezért is döntöttem úgy, hogy meglátogatom Rio-t, ha még kórházban van. Igaz, még mindig féltem egy kicsit a találkozástól, hiszen szinte egész nap nem is láttam, ő meg ott volt egyedül, azt gondolván, hogy egyszerűen elfeledkeztem róla. És még csak nem is mondhattam volna azt, hogy nem volt időm rá, vagy bármi más kifogást. Mert az igazság az volt, hogy tényleg elfeledkeztem róla. Meg úgy az egész eseményről, olyan nagy sokk hatás alá kerültem a tegnapi események miatt. Túlságosan hihetetlen és gyors volt, ahhoz, hogy az elmém fel tudta volna dolgozni. Mert bármit is mondott Rio, én nem voltam erős.
Én egy szerencsétlen, másokról elfeledkező bolond voltam. A legrosszabb fajtából. Csak azt reméltem, hogy megbocsát nekem, amiért eddig nem látogattam meg. Igazán megtettem volna, ha... ha a saját agyam nem dolgozott volna ellenem.
Mikor megérkeztem a kórházba, Rio után érdeklődtem, és megkérdeztem az orvost, hogy most fogad-e látogatókat, lévén, hogy nem voltam családtag, így nem sok jogom lett volna berontani hozzá. Mire ő bement Rio-hoz, majd kijött, és ha Rio hajlandó volt fogadni engem, besétáltam egy csokival a kezemben. Nem is tudtam, minek hoztam el az édességet, talán egy amolyan bocsánatkérő dolognak számtan, amiért csak most jelentem meg.
Ezután odasétáltam hozzá, és leültem az egyik közelben lévő székre, miközben félénken rámosolyogtam.
– Szia! – köszöntem. Képtelen voltam most bármi mást is mondani.

Nem számítottam rá, hogy be fognak engedni, ahogy annak sem, hogy örülni fog nekem. Ez elgondolkodtatott azon, hogy vajon most kelt-e fel és egész nap csak aludt, vagy én reagálok túl mindent. Elvégre, ő úgy sem tudhatja az igazi okát annak, hogy még nem néztem be hozzá. Azt is hiheti, hogy egy elég zsúfolt napom volt, ezért nem volt időm meglátogatni. Ahogy rám mosolygott ebben kezdtem egészen biztos lenni. Túlságosan örült nekem, miközben én úgy éreztem, mindjárt a föld alá süllyedek szégyenben, hiszen még ha ő nem is tudja, hogy elfelejtettem, én igen. Az pedig elég ahhoz, hogy ez az emlék egy örök életen át kísértsen, azt mondván, milyen rossz ember is vagyok.
Észrevettem, hogy felém nyújtja az egyik kezét, úgyhogy megfogtam és gyengéden megszorítottam. A karjaiból csövek álltak ki, ami azt jelentette, hogy több vért vesztett, mint gondoltam. Ettől pedig a nyomorom csak megtízszereződött, hiszen nemhogy elfeledkeztem róla, még ott is hagytam az étteremben, sok emberrel körülvéve, mégis egyedül. Nem számított, hogy megbizonyosodtam róla, valaki hívjon neki a mentőket, a tény az még tény maradt. Mikor minden megnehezedett, én egyszerűen faképnél hagytam, és ő még csak nem is tudta. Fogalma sem volt róla, milyen borzalmas ember vagyok.
A kérdésétől elszorult a szívem, hiszen én még csak nem is érdeklődtem iránta. Még csak meg sem érdemeltem ezt a kérdést a tegnapi és mai tettem után, ráadásul még ő volt az, aki a kórházban feküdt, nem én.
- Ezt inkább nekem kéne megkérdeznem – mondtam, hangom el volt halkulva az elfojtott érzelmektől és az aggodalomtól. - Elég sok vért vesztettél – tettem hozzá, megmagyarázva a kijelentésemet, mintha az, hogy a kórházban volt, nem lett volna elég. Úgy éreztem meg kéne mondanom neki, hogy cserben hagytam, és a bocsánatáért esedezni. Aztán eszembe jutott, hogy ez nem lenne jó ötlet, mert attól csak ő is rosszul érezné magát. Most pedig minél jobban érzi magát, annál jobb.
Ugye most nem bocsánatot kérni, mert tegnap ideges voltam? Az igazán nem lenne fair, hiszen kettőnk közül tényleg nekem kéne azt megtennem.
- Igen – feleltem, majd mivel a történtekkel kapcsolatos zaklatottságomat mégsem tudtam leplezni, hozzá tettem. - Mert feleslegesen kockáztattad az életedet és ellenkeztél azzal a fegyveressel. Te is tudod, hogyha a társa nem szólt volna rá, már rég megölt volna. Szinte, mintha arra kérted volna, hogy lőjön le, amit – pillantottam le egy pillanatra a kezére, amit fogtam, majd vissza – végül meg is tett. Ráadásul – folytattam, nem tudván, hogyan is közöljem vele azt a förtelmes tényt. - ők megúszták. A rendőrség nem kapta el őket.
Beleharaptam az ajkaimba zaklatottságomban, és próbáltam visszafojtani a sírást. Már értettem, az agyam mért nem akart minderre emlékezni. Túlságosan fájdalmas volt. Már a gondolat, hogy Rio esetleg meghalhatott volna a zokogás szélére állított. Az egyetlen szerencsénk az volt, hogy a lábára lőtt, nem pedig máshova.
- És te hogy vagy? - kérdeztem, megpróbálva elterelni a gondolataimat. Nagyon reméltem, hogy jobban érzi magát, mint ahogy kinéz, mert szükségem volt legalább egy jó dologra ma. Valamire, ami kicsit enyhíteni tudná a szívemben lévő fájdalmat.

Én nem tértem ki a kérdése elől, legalábbis nem szándékosan. De mégis hogyan mondhatnám, hogyan érzem magamat? Felelhetném azt, hogy jól vagyok, viszont ez távol áll az igazságtól. Olyan vegyes érzelmek kerítettek hatalmukba, hogy azt alig voltam képes elhinni. Egyszerre éreztem magamat bűnösnek, csöppet haragosnak, aggódónak, és boldognak, mert nem kapott súlyos sérüléseket. Egyszerűen nem értettem, ő hogyan fekhet ott és mosolyoghat rám, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, mikor nem volt az. Egyáltalán nem, hiszen én cserben hagytam. Vagy legalábbis úgy éreztem, azt tettem. Annyira féltem, ott akartam lenni, mikor eljönnek érte a mentők, de végül a félelem győzött. Mindeddig hitetlenül próbáltam legyőzni a félelmet, úgy tűnik mindhiába. Mert mikor vészhelyzet van, a gyávaság fog győzni. Legszívesebben pofon vágtam volna magamat miatta. Nem értettem, hogyan mondhatta ő bármikor is, hogy szeret, mikor még én sem voltam képes ezt érezni saját magam iránt. Undorító voltam. Ocsmány. Főleg belülről. Nem is csoda ezek után, hogy régebben soha nem volt kapcsolatom, se barátaim úgy igazán, hiszen mindegyik érezte... bármikor mikor rám néztek, meglátták bennem, ki is vagyok igazából. Egy senki.
Felsóhajtottam.
- Hát aggódok érted, és az nem jó érzés. Szóval nem hiszem, hogy jól vagyok – feleltem, a többi dolgot nem elmondva neki. Hiszen most még olyan jól érezte magát valamelyest. Olyan kedves volt hozzám, ráadásul miattam vállalta be azt a két golyót. Mintha nem lenne már így is épp elég bűntudat bennem. Még védeni próbált engem! Én meg arra sem voltam képes, hogy ott maradjak és megvárjam azokat a nyavalyás mentősöket. Mégis miféle ember vagyok én?
- De nem érte meg – ellenkeztem. Ha az volt a terve, hogy egyre rosszabbul érezzem magamat, akkor sikerült neki. Most kéne szakítanom vele, mielőtt még valami ostobaság miatt mégis öleti magát miattam. Mert én egyáltalán nem így akartam, hogy valaha is bebizonyítsa irántam való érzéseit. Nem. Egyszerűen csak nem. A fenébe is, mégis mit képzelt? - És ők nem bántottak volna engem, ahogy téged sem. Csak azt akarták, hogy engedelmeskedjünk neki, aztán békén hagytak volna. Hiszen te is láttad, hogy az egyikük mennyire irányításmániás volt – mutattam rá pár egyértelmű tényre elcsukló hanggal. Nekem nem hősökre volt szükségem, hanem emberekre, akik életben tudnak maradni és a lehető legkevesebb sérüléssel kijönni egy borzalmas helyzetből. Ez az egész egyszerűen csak nem volt helyes. Meghatott. Igen. Annyira, hogy legszívesebben odahajoltam volna hozzá és megcsókoltam volna hozzá, de... egyszerűen nem tudtam elviselni a fájdalmát. És, hogy miattam történt mind ez. Bárcsak inkább moziba mentünk volna!
Hogyan volt ő egyáltalán képes mosolyogni? És mégis mért mondott ilyeneket? Nem kéne azt mondania, hogy örül, hogy lát, hiszen majdnem nem látott... Majdnem... Jobb is nem belegondolnom. Nem akarom elképzelni Rio-t, ahogy felébred itt és teljesen egyedül van.
- Mért vagy meztelen? - kérdeztem. Máskor egészen biztosan elpirultam volna, most azonban túlságosan aggódtam miatta, hogy ilyenekkel foglalkozzak. - Mindegy. Én csak... - nyeltem egy nagyot. Majdnem kimondtam azt, ami a szívemet nyomta. - mindegy. És én is örülök, hogy látlak, még ha ilyen körülmények között is – mosolyogtam rá gyengén.
Aztán a szívem dobbant egyet. Hogyan képes még ezek után is így viselkedni? Ilyen kedvesen és jól, mintha... A fenébe is, mért kell ilyen tökéletesnek lennie? Belül szinte már sírtam a meghatottságtól. Hogyan tud még ezek után is rám gondolni? Neki pihenésre lenne szüksége, vagy bármire, amit csak akar.
Azt hiszem beleszerettem. Vagy már eddig is éreztem. Mindenesetre mostanra már egészen biztos volt. Itt feküdt a vérveszteségtől, és rám nézett és mosolygott, és azt mondta, hogy ő tartozik nekem, mikor én csak azt akartam, hogy végre jobban legyen.
- Te nem tartozol nekem semmivel – jelentettem ki. - Neked csak fel kell épülnöd. De azért később elmehetünk moziba, vagy bárhová ahová akarsz menni. Feltéve, ha soha többet nem fogsz ilyet tenni. Mert az egyszerűen elfogadhatatlan, hogy így játszol az életeddel! - a végére már kezdtem visszakapni a rendes hangomat. Azt hiszem, erről leginkább a felháborodásom tehetett. - Egyébként hoztam neked kaját is, de nem hiszem, hogy most nagyon meg tudnád enni – tettem hozzá és felemeltem a csokit, félig játékosan, félig szomorkásan mosolyogva.

Ne tudtam eldönteni, hogy kettőnk közül, mért ő volt az, aki próbálta megnyugtatni a másikat. Úgy beszélt, mintha ez az egész egy kis semmiség lenne. Mintha csak megfázott volna, és pár nap múlva tényleg jobban is lesz tőle, mikor mind a ketten tudtuk, hogy ez nem volt ilyen egyszerű. Különben mért lett volna szüksége infúzióra? Egyértelmű volt számomra, hogy rengeteg vért vesztett, ráadásul ki tudja a lába melyik részén érte a golyó tegnap... Bár ki tudja. Talán, ha ő mondja, akkor tényleg nem volt ez olyan nagy dolog. Akkor nem is kéne bűntudatot érezném, és...
Képtelen voltam leállítani ezt az érzést, ami gyötört engem. Minek is bolondítom magamat vele? Egyszerűen szégyen, hogy képes volt elfelejteni őt. Hogy mindenre emlékeztem, csak a legfontosabb részletre nem. Csupán arra.
Megráztam a fejemet a szavaira. Nem. Engem nem bántott volna. Vagy legalább nem lőtt volna el, túlságosan is örült volna annak, hogy azt teszem, amit ő mond nekem.
- Nem – feleltem, beszédre kényszerítve magamat. Most tényleg idejöttem, hogy leálljak vitatkozni vele? De meg kellett értetnem vele az álláspontomat. - Nem tette volna meg. Ahhoz túlságosan is nagy elégedettséggel töltötte volna azt, hogy azt teszem, amit ő parancsol nekem.
Ekkor hirtelen éreztem, hogy magához – amit nem tudom mért – és hagytam, hogy megcsókoljon. Tudtam, hogy most valószínűleg nincs annyira jó állapotban és tulajdonképpen a kórházi ágyon fekszik, de eléggé zavarba ejtett a csók. Leginkább azért, mert nem volt rajta ruha. Nem számított, hogy a takaró eltakarta. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy az orvosnak nem volt képe szólni nekem. Vagy legalább felöltöztetni, vagy valami...
Az arcom felforrósodott. Hogy a szavaitól, vagy csak attól a ténytől, hogy úgy csókolt meg, hogy közben a takarón kívül nem volt rajta semmi, nem tudtam. Valószínűleg mind a kettőtől.
- Hát még azt hittem, hogy te voltál – motyogtam. Persze, hogy nem hittem, hogy ő volt, de akkor is! Soha életemben nem láttam egy férfit se meztelenül, és az, hogy rajta csak egy takaró volt... Csak egy nyavalyás takaró, amit akár a szél is lefújhatott volna róla... Na jó, az talán nem, de akkor is. - Hihetetlen, milyen perverz orvosok vannak itt – tettem hozzá, bármiféle él nélkül a hangomban. Igaz, tényleg nem értettem, hogy mért kellett levetkőztetni őt, ahhoz, hogy a lábával foglalkozhassanak és vért ömlesszenek belé. De mindegy. Jobb az orvosokról gondolkodni, mint arról, amit mondott... Nem is értem nagyon, most mért jöttem ennyire zavarban. Mármint értem, de ennyire akkor sem kellett volna.
A következő szavaitól pedig ismét csak elfogott egy fajta aggodalom iránta. Ez így nagyon nincs rendjén, hogy ilyen ostobán viselkedik miattam. Ha az a fegyveres csak egy kicsit őrültebb lett volna, most az állt volna Rio sírján, hogy meghalt Teanna Light miatt. Hát kösz, de nem!
Felsóhajtottam.
- Hát azt látom, hiszen akkor ez azt jelenti, hogy miattam vagy kórházban. Másrészről pedig, nem vagyok az életed – mondtam neki, hogy megértse. - Ha az a fegyveres csak egy kicsit őrültebb lett volna, most halott lennél, és én semmiképp sem tudtalak volna visszahozni.
Ez egy kicsit furcsán hangzott most, de reméltem, hogy felfogta a lényegét. Neki van egy élete, és az nem én kezeimben van. Tudtam, hogy nem szó szerint értette, viszont az már eléggé nagy probléma, hogy képes volt ekkora ostobaságra miattam.
Felvontam a szemöldökömet, mikor azt mondta, hogy etessem meg. Jobb volt így reagálni, mint mikor megcsókolt, én meg csak arra tudtam gondolni, hogy nem kéne olyankor, mikor szinte nincs rajta semmi ruha. Bár nem nagyon értem mi volta problémám, nem voltam már valami kisiskolás, hogy így gondolkodjak, de... nem is hiszem, hogy ilyenkor az év számított volna leginkább.
- Még csak nem is tudod, hogy milyen ízű. Az is lehet, hogy allergiás vagy rá – jelentettem ki. Az már csak én szerencsém lenne, ha tényleg allergiás lett volna rá. Bár őszintén nem hiszem, hogy az lenne. Ez csak valami sima tejcsoki volt, hacsak nincs valami baja tejjel... Mikor váltam én ennyire aggodalmassá? Ez már nem normális dolog. - Hát jó, de figyelmeztetlek, hogy nem vagyok jó emberek etetésében – mosolyodtam el, próbálván enyhíteni a hangulatot, és kicsomagoltam a csokoládét, majd törtem belőle egyet, és azon gondolkodtam, hogy ezt mégis hogyan fogom véghez vinni. Hiszen nem hazudtam. Tényleg fogalmam sem volt, hogyan kell a másikat etetni.

Nem szívesen egyeztem bele, hogy nem tudjuk, mi történt volna, ha ő nem avatkozik bele az események alakulásába, hiszen pontosan tudtam, hogy mi nem történt volna, viszont bólintottam. Elvégre nem vitatkozhatunk ezen a témán örökké. Elég, ha én tudom, hogy mind a kettőnk jobban járt volna, ha ő nem kezd el hősködni. Ha azt szeretné, hogy volt valami értelme a kórházba kerülésnek, hát legyen. Csak többet eszébe se jusson ellenkezni egy emberrel, akinek fegyvere van. Kivéve, ha az nem egy igazi fegyver, hanem mondjuk egy vízipisztoly. Persze, ha a vízipisztoly méreggel van megöltve, akkor egy olyan embernek sem szabad ellent mondani. De mégis milyen ember rohangálni méreggel töltött vízipisztollyal a kezében? Bár az is jó kérdés, hogy mégis milyen ember tör be egy étterembe egy igazi fegyverrel a mancsában? Ezek után már ki tudja.
- Oké – egyeztem bele végül, hangosan is kimondva a szavakat. - A lényeg, hogy többet ne csinálj ilyet – tettem hozzá. Kételkedtem benne, hogy valaha is ilyen szituációba fogunk kerülni megint, de azért jó előre megbeszélni a dolgokat.
Elmosolyodtam mikor megemlítette, hogy milyen megalázó lesz neki, mikor meg fogják őt fürdetni. Ha egy kicsit gonosz akartam volna lenni, meg is mondhattam volna, hogy megérdemli. Mert a hősködéssel az emberek nem azt fogják kapni, ami a filmekben vannak, hanem megaláztatást és fájdalmat. Fájdalmat, mert a rossz emberek nem mindig vesztetnek, és elég megalázó rájönni, hogy az egész lovagias viselkedés a nagy semmiért volt. Csupán annyit ért el vele, hogy a kórházban kötött ki és lett egy-két szabad napja.
- Ó, nem is biztos, hogy meg fognak fürdetni. Lehet csak hagyni fogják, hogy napokig bűzölögj – vicceltem. Érdekes. Talán mégis volt bennem egy kis gonoszság. Vagy káröröm? Képtelen voltam eldönteni. Mindenesetre, minél több ilyen dolog fog történni vele, annál kisebb lesz az esélye, hogy megint hősködni kezd. Szóval szuper. Az lenne a legjobb, ha a lehető legtöbb kínos és csöppet megalázó dolog történni vele. Már csak az ő érdekében is.
- Ezzel csak azt érnéd el, hogy minél rosszabb ízű kajákat hozzanak neked. És, hogy minél rosszabbá tegyék az itt tartózkodásodat – jegyeztem meg, egy pillanatra elfelejtve a rossz hangulatomat és a bűntudatomat. Egy pillanatra. Nem többre. - Egyébként meg kit okolhatnék, ha egyszer kijelentetted, hogy miattam kerültél ilyen állapotba? Ráadásul az sem tetszett, amit az előbb mondtál, de tudod mit? Neked nem megígérned kéne, hanem megesküdnöd, hogy soha többet nem próbálsz megvédeni. Legalábbis nem így. Nem egy olyan helyzetben, ahonnan nem kerülhetsz ki jól – mondtam teljesen komolyan. Lehet, hogy ő azzal akar foglalkozni, hogy minél előbb hazajusson, én viszont azzal, hogy neki soha többet ne legyen szüksége arra, hogy azon gondolkodhasson.
Ezután elmondtam neki, hogy hoztam neki csokit, mire ő megkért rá, hogy etessem meg. Valószínűleg csak viccből, viszont én akkor is megtettem, hiszen az volt a tervem, hogy megpróbálom visszahozni a jó hangulatot. Úgyhogy törtem egy darabot a csokoládéból és a szájához nyújtottam, hogy megehesse, mire ő bekapta az ujjamat. Megdöbbenésemben azt sem tudtam, mit tegyek. Fogalmam sem volt, hogyan kéne reagálnom, már pedig ő egyértelműen várt valamilyen reakcióra. A tekintetéből azt vettem ki, hogy szándékosan tette. És én.... Atyaég, én nem is tudom, mért de... Tudtam, hogy nem kéne ezt az érzésnek, mert ez az egész beteges. Úgy értem, a bekapta az ujjamat. És... a fenébe is, valamiért tetszett a dolog, amitől ismét csak elpirultam. Tudtam, hogy meg kérte ne, tegyem, de biztosan csak túlzott akkor, meg most amúgy is egy kórházi ágyban fekszik. Úgyhogy lassan beleharaptam az ajkamba zavaromban, majd félénken elmosolyodtam.
- Tudod, az ujjam nem kaja, amit meg lehet enni – próbáltam valami értelmeset kinyögni, hogy ne tűnjek teljesen bolondnak. - És nem hiszem, hogy ez véletlenül volt, mert ennyire nem vagyok béna. Öhm.. - beszéltem még, megpróbálva bűntudatot kelteni benne. Azonban a hangom még mindig gyenge volt, és én egyszerűen imádtam a tekintetét. A szemét. Az arcát. Mindent. És... mégis hogy a fenébe csinálja ezt? Egy kórházi ágyon fekve? Ez nem normális. Egyszerűen csak nem. Lehet, hogy inkább nekem kéne kórházban lennem. Agyvizsgálatért.
A hajamat hátra simítottam, és egy pillanatra el pillantottam róla, hogy rendezhessem a gondolataimat, és kitaláljam, mért nem is tudok beszélni.

Szinte láttam magunk előtt a kimondatlan szavakat, hogy mennyire nem értünk egyet egymással, de nem érdekelt. Voltak néha olyan vitákat, amiket ejteni kellett, ha egyik fél sem volt képes arra, hogy átálljon a másik oldalra. Én pedig azt semmiképp nem fogom megtenni. Lehet, ő meg azért nem teszi meg, mert nem akarja beismerni a tévedését. Fogalmam sincs. Azért remélem, hogy valahol a szíve mélyén érzi, hogy igazam volt és nem kellett volna veszélyeztetni az életét.
Felvontam a szemöldökömet a következő szavaira és hitetlenkedve megráztam a fejemet. Végre. Valami, amivel el lehet terelni a figyelmemet. Így egy teljesen megdöbbent hanggal, mintha el sem tudnám hinni, hogy egyáltalán képes volt megkérdőjelezni a nővére indítékait és tetteit, azt mondtam:
- Ugyan már! Hát persze, hogy soha nem tennének ilyet egy szegény, ártatlan sérülttel – feleltem, miközben őt néztem. A szemeim gyengédséget tükröztek, ami viszont a hangszínemről nem volt elmondható, hiszen most az volt a legjobb, ha viccelek, minthogy ismét belemenjek abba, minek hogyan kellett volna történnie és a többi. - Utaltam én bármikor is erre? - kérdeztem elmosolyodva.
Aztán ismét felvetődött a védelemmel kapcsolatod téma. Szívesen kijelentettem volna, hogy én is meg tudom védeni magamat. Annyira nagyon ki akartam mondani, csupán az volt a gond, hogy én nem rendelkeztem ilyen nagy magabiztossággal a dologgal kapcsolatban. Azt sem tudtam, egyáltalán hogyan voltam képes megtartani a lélekjelenlétemet akkor.
- De nem kell megvédened – mondtam végül. Ez legalább igaz volt. Neki nem az a feladata, hogy engem védjen meg. Nem olyan helyzetekben. Olyankor neki az a feladata, hogy saját magát mentse meg és kész. Olyan nagy kérés ez? - De oké. Értem. Talán, majd egy nap rá fogsz erre jönni – adtam fel végül a vitát. Ha Rio-ban nincsenek olyan rejtett érzéseket, hogy lányokat mentsem meg szorult helyzetekben, akkor egész biztosan rá fog jönni erre.
A béke kedvéért felajánlottam a csokit, amit amúgy is arra célra hoztam. Csak arra. Mégcsak nem is számítottam rá, hogy ő egyszer csak az ujjamat fogja letámadni, és hogy így fogok reagálni rá. Piros arccal és zavaros érzésekkel. Ráadásul valahogy jól esett, nem is tudom, miért, hogy láttam a reakciót az ajakba harapdálásomra, amit egyáltalán nem szándékosan csináltam. Egyszerűen csak képtelen voltam ellenállni a kísértésnek.
Megpróbáltam egy mély levegőt venni, és törtem még egy darabot a csokiból, és éreztem, hogy most még több ideig tartja a szájában az ujjamat, nem hagyva, hogy esetleg egy újabb csoki darabért nyúljak. Egyszerűen nem értettem, mi van velem. Még mielőtt meglátogattam volna, furcsa hangulatingadozásaim voltak, amiket leginkább a sokk hatásnak tulajdonítottam. Most azonban a testem felforrósodott, ami az arcom vörösségéből talán egyértelmű is volt. Vagy nem, mert ez másmilyen volt, mikor zavarban voltam. Úgyhogy mikor elengedett, odahajoltam hozzá és megcsókoltam. Képtelen voltam rájönni, mi jött rám, de mindegy is volt. Csak hagytam, hogy elsodorjon. A nem nyálas ujjaimat a takaró alá bújtattam és úgy húztam végig a mellkasán, lassan cirógatva őt, közben elmélyítve a csókunkat. Majd mielőtt túl messzire merészkedtek volna az ujjaim, elhúztam a kezemet a takaró alól, ahogy magamat is Rio-tól.
- Kérsz még egyet? - kérdeztem, a csokoládéra utalva. A kezeimet még rá is helyeztem a csokira, hogy értse, miről beszélek. Miközben az agyam még mindig csak azon járt, hogy még egyszer megcsókolhassam... Azonban ez nem volt helyes. Mintha sokkal nagyobb biztonságban éreztem volna magamat, akkor amikor a kórházi ágyon fekszik és úgy sem tud nagyon semmit sem csinálni. Úgyhogy jobb lesz vissza fogni magamat. Nem is értem egyáltalán, hogy mégis mire volt jó ez a viselkedésem és hogy mért is volt ilyen.

Vajon mért akarja, hogy az arcom ilyen furcsán viselkedjen? Gondoltam, miközben arcbőröm színe ismét átváltozott pirosra a szavai hatására. Nem akartam elképzelni ruha nélkül, ahogy azt sem, milyen lenne őt fürdetni. Még, ha tudtam is, hogy csak viccelt, nem álltam volna készen rá. Az lett volna a legrosszabb, hogy valószínűleg a szemeimet sem tudtam volna levenni róla, hiszen most is szinte csak rá tudtam nézni, senki másra.
- Ó, nem... - reagáltam, szinte érezhető volt, ahogy elméletben csóválom a fejemet, még ha a valóságban nem is tettem meg. - Olyankor én elfoglalt vagyok, ráadásul a nővérekkel ellentétben, engem nem fizetnek – mondtam úgy, mintha nagyon sajnálnám azt, hogy nem fürdethetem meg. Pedig pont az ellenkező volt. Örültem, hogy nem kell ilyeneket csinálnom, mert, ha mégis megtenném.... még a végén élvezném. Ez a lehetőség pedig valamiért megijesztett. Annyira, hogy még a szívem is hevesebben kezdett dobogni miatta, és el kellett pillantom róla, még ha csak egy másodpercre is. Egyszerűen szükségem volt, még mielőtt elképzelném úgy, még mielőtt mondok valamit, ami még jobban zavarba hozhat. Még mielőtt...
És ekkor megtörtént. Nem tudtam, hogyan és miért történt. Nem is igazán történt semmi, ha úgy vesszük, viszont valamiért zavart, hogy a vágyam iránta egyre erősödik, ahelyett hogy megmaradt volna ugyanott, ahol régen volt. Tudtam, hogy Rio a barátom. Együtt voltunk, ezért nem is kéne ennyire szégyellnem és megpróbálnom elrejteni a dolgot, de nem tudtam mit tenni ellene. Rögtön a csók után, témát kellett váltanom. Tennem bármit, ami miatt nem fogok arra gondolni, hogy mennyire akarom őt. Meg amúgy is, nem arról volt szó, hogy minél kényelmetlenebbé és zavarba ejtőbbé tegyem a napját, hogy soha többé eszébe se jusson a megmentésemre sietnie? Mert akkor nem ilyeneket kéne tennem... Már rég meg kellett volna pofoznom, vagy valami.
Megfogta a kezemet, és emiatt ismét rá kellett pillantanom, és hagytam, hogy magához húzzon. A szavai hatására pedig meglepetten pillantottam rá. Hát ilyen egyértelmű lenne? Tényleg ennyire nyilvánvalóan viselkedtem? A válasz természetesen igen volt. Úgyhogy megpróbáltam lenyugtatni magamat, miközben megcsókolt.
- Én – kezdtem beszélni, hogy mondjak valamit. Bármit. Valamit. De a fejem szinte már teljesen üres volt. Alig tudtam gondolkodni. Már pedig most arra lett volna a legnagyobb szükségem. - De akkor olyanokat fogok mondani, hogy akarlak, és hogy... - Ha lehetséges még jobban elpirultam. Ám az utolsót mégis csak képtelen voltam kimondani. Igen. Tudtam a szavakat rá, voltak elképzelésem róla. Rengeteg. A fenébe is, lehet, hogy tapasztalatlan voltam, de hallottam dolgokat. Olvastam dolgokról, és írtam is róluk. Olyanokról, amik most hirtelen nagyon jónak és élvezetesnek tűntek. De képtelen voltam őket kimondani. - ez csak... Neked most pihenésre van szükséged – Jézusom. Ez most komolyan úgy hangzott, ahogy gondoltam? Valószínűleg nem. Nem is tudom, most mi jött rám, hogy ilyen furcsán kezdek viselkedni. - Ráadásul, amikor azt kérdeztem, hogy kérsz-e még egyet, a csokira gondoltam – tettem hozzá gyengén mosolyogva. Végre valami, amitől nem jutnak eszembe piszkos gondolatok. Csoki. Mint amikor megpróbáltam etetni őt, és...
Oké. Szívd be a levegőt, Teanna, majd ki. Azt sem tudod, hogy amikről gondolkodsz, tényleg jók lennének-e. Akkor meg minek gondolkodsz róluk? Csak nyugodj meg, és állj le.
Gondolataim ellenére azért oda hajoltam hozzá még egyszer és gyengéden megcsókoltam.

Rápillantottam, azon gondolkodva, hogy vajon tényleg ki mondta azt, amit gondoltam, hogy mondott. És ha igen, mégis mit tudnék rá reagálni. Persze, biztosan nem hagyták el azok a szavak a száját. Elvégre egy olyan ember, aki éppen a kórházban fekszik, arra várva, hogy felépüljön, nem mond ilyeneket. Soha. Hiszen neki a gyógyulásra kell koncentrálnia és nem másra.
Kinyitottam a számat, hogy felelhessek a kérdésére, és közben attól féltem, hogy egy hang se fogja elhagyni az ajkaimat, csupán tátogni fogok, mint aki teljesen megbolondult. Mikor rájöttem a megoldásra.
Egész egyszerűen csak nem gondolok a szavai mögé és úgy fogok viselkedni, mintha nem tudtam volna, hogy miről beszél.
- Te növényeket akarsz adni nekem fizetségül? - kérdeztem felvont szemöldökkel, megpróbálva úgy tenni, mintha nem tudnám ez mennyire hülyén hangzott. Mintha a szavaim a tízes skálán nem a tizenötöt érték volna el.
A jó hír az volt, hogy biztosan nem fogja egyértelműen kigondolni, amire gondolt. Mert olyat tényleg senki sem mond. Vagy legalábbis reméltem, hogy nem, mert kezdem kifogyni az értelmes válaszokból, így megmaradva a legnevetségesebb válaszoknál.
A rossz hír meg az volt, hogy nem sokkal ezután tett velem valamit, amitől furcsán kezdtem érezni magamat. Amitől olyan gondolatok kezdték ellepni az elmémet, amik kapcsolatban voltak Rio-val és a testével, bármennyire is közönségesen hangozhatott el. Egyszerűen nem tudtam mit tenni ellene. Bár már egy jó ideje nem tudtam semmi ellen semmit sem tenni. A gondolatok csakúgy száguldottak a fejemben, és mikor Rio megkérdezte, hogy mit szeretnék, ismét képtelen voltam megszólalni vagy legalább egy vagy két másodpercig. Mégis mit gondolt, mit szeretnék? Szerettem volna megérinteni, szerettem volna az ujjaimmal és az ajkaimmal végig simítani rajta. A mellkasán, az ajkán, mindenhol. Látni akartam őt, tudni akartam, hogy mi van a takaró alatt és milyen lenne, ha én is ugyanazt tenném vele, amit ő velem, csak éppen valami mással.
Egyszerűen mindent tudni akartam. Hogy milyen lenne ha örömöt okoznék neki, és hogy milyen lenne ezt az egészet érezni. Vajon rosszabb lenne, mint a képzeletemben, vagy rosszabb? Ezek a kérdések lepték el a fejemet, melyekre csak egyképpen tudtam volna válaszolni. Egyet viszont még mindig nem értettem. Mégis hogyan lehet az, hogy ez nem egyértelmű? Hát nem látszik az arcomon, a pillantásomból, mindenből, hogy mit szeretnék?
- Én olyat szeretnék, amiben még csak nem is vagyok biztos, hogy jó lenne – feleltem halkan, mert ennél egyértelműbben nem tudtam kimondani. Egyszerűen képtelen voltam rá. Még a saját magamnak sem engedélyeztem, hogy jobban belemerüljek a részletezésbe. Azt pedig végképp nem árulhattam meg neki, hogy mért nem akartam ilyeneket mondani neki. Mert az túl nagy hatalmat adott volna magam fölött. Hiszen már így is túl sokat adtam, túl könnyen tudott irányítani. - És bárki bejöhet a szobába bármelyik pillanatban – tettem hozzá, csak azért is megmaradva az álláspontomnál, hogy nem beszélhetek azért annyira szabadon.
A következő szavaira egy csöppet elengedtem, és hagytam, hogy egy vigyor formálódjon az arcomon.
- Hát ezzel most jól megsértetted a csokit – vicceltem. - De valamit azért mégiscsak enned kéne. Adtak neked valami kaját itt? - kérdeztem, hiszen ha jól tudtam, szinte egész nap ki volt ütve. Vagy legalábbis ez volt az egyetlen magyarázata annak, hogy nem vette észre, hogy elfeledkeztem róla és csak késő délután látogattam meg.

Meglepődötten néztem rá és rendesen ráparancsoltam a bőrömre, hogy térjen vissza a normális színébe. Szerintem magamban még sikoltoztam is... nos, magammal. A testemmel. A bőrömmel. Az arcom viszont egyértelműen nem hallgatott rám, mert még mindig nem tért vissza a normális színébe. De mért is tette volna? Hiszen se én, az elmém, se a testem nem számított arra, hogy tényleg ki fogja ezt mondani. Mégis hogyan másszak ki ebből a helyzetből? Úgyhogy rögtönözve felvontam a szemöldökömet, és azt motyogtam:
- Milyen kedves vagy.
Ezen kívül semmi mást nem tudtam jelen pillanatban kinyögni. Néha elgondolkodtam azon, hogyan bír engem, ha egyszerűen képtelen vagyok természetesen viselkedni. Nem úgy, mint ő, aki szemmel láthatólag még egyszer sem volt zavarban a közelemben. Kételkedtem benne, hogy ő volt-e már valaha zavatban úgy egyáltalán. Márcsak azért sem hiszem.... Istenem, tényleg azt mondta, amit gondolok, hogy mondott? Hogy mindent megtesz annak az érdekében, hogy kiderüljön jó-e vagy sem?
Nem. Gondoltam. Nem-nem. Talán még egy kis ideig az ágyban kéne hevernie, mert én egyáltalán nem álltam készen arra, hogy kiderítsem. Talán egy hét vagy hónap múlva igen. De ahogy mondtam, csak talán.
- Oké – mosolyogtam rá félénken.
Hogy mi van?? Már azt sem tudom, hogy miről beszélek. Épp az előbb gondoltam arra, hogy nem. Méghozzá egy nagy nemre. Akkor mégis mért mondtam azt, hogy oké? Talán megbolondultam? Egész biztosan ez lehet rá a magyarázat.
- Nem hiszem, hogy a nővérek örülnének annak, ha ezt mondanád róluk – jegyeztem meg játékosan, már egy kicsit lenyugodva. Most ez a kis témaváltás nagyon is jól jött. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy talán mégiscsak el kéne mondanom neki, hogy elfelejtettem. Jelenpillanatban semmi más beszédtéma nem is jutott eszembe, talán pont azért, mert mikor nem éppen engem csókolt, akkor az egés elmémet betöltötte ez a kis apró – vagy nem apró – dolog. De inkább elcsöndesültem és azon gondolkodtam, vajon tényleg jó ötlet-e ez.

Egyszerűen képtelen voltam nem mosolyogni a szavaira, ahogy azt mondta, örök életére a szolgálatomba állt. Nem hiszem, hogy megismerkedésünk óta volt olyan nap, amikor legalább egyszer, de ne lett volna jó kedvem, és valahogy ez sem volt most kivétel.
- Mondtam, hogy kedves vagy – vigyorodtam el. - És csak egy fürdetésért, mi? - kérdeztem az örök szolgálatára értve, mintha komolyan vettem volna a szavait. Már pedig, ha tényleg a szolgálatomban lett volna, akkor nem kellett volna arról vitáznunk, hogy ne próbáljon megvédeni engem. Akkor egyszerűen csak azt tette volna, amit mondtam, és beleegyezett volna a szavaimba. De most jobb erre nem is gondolni.
Ezután beleegyeztem abba, hogy... mibe is? Talán még csak ő sem tudta, hogy miről beszéltem és nem értette a rejtett jelentését annak, amit mondtam. Lehet azt hiszi, hogy beleegyeztem abba, hogy... nem is tudom, hogy együtt csináljunk, mármint készítsunk.. Úgy értem, hogy süssünk csokitortát. Igen. Biztosan a csokitortára gondolt, ami egyébként nagyon finom.
- Hát azt nem mondtad, hogy ennyire rossz beteg vagy – feleltem mosolyogva, majd megpróbáltam élvezni az ezután következő csöndet. Lévén, hogy nem volt nagyon sok mondanivalóm és a gondolataim amúgy is éppen felakartak emészteni.
- Én is – feleltem továbbra is mosolyogva, azonban ez a mosoly kezdett elhalványodni bűntudattal. Úgyhogy inkább a kezére néztem, amit fogtam. Annyira szégyelltem magamat, hogy inkább a szemébe sem néztem. - Hamarabb is bejöttem volna, de... elfelejtettem. Azt hiszem, annyira hihetetlen volt az, ami tegnap történt, hogy... nem tudom. Az agyam nem akarta elhinni, hogy tényleg megtörtént – magyaráztam, vagy legalábbis próbáltam. Nem hiszem, hogy valami értelmesre sikerült úgy egyébként. Ráadásul mégis mi ez volt ez az egész? Az agyam is én vagyok. Nem tudom egyszerűen csak ráfogni, mintha nem lenne az elmém és én két különböző dolog lennénk.
Mondani akartam, hogy sajnálom, de inkább nem tettem. Ha azt hozzátenném, még bűnösebbnek tűnnék. Ráadásul lehet neki ez semmiség, ezért jobb megvárni, mit fog reagálni rá, mielőtt még nagyobb ügyet csinálnék belőle.

Kimondhatatlanul jó érzés volt, hogy egy kicsit sikerült enyhíteni a hangulatot. Már amennyire az lehetséges volt, elvégre még mindig a kórházban voltak, és Rio még mindig nem volt teljesen jól – különben nem itt lenne, nem igaz? - Mindenesetre úgy döntöttem, hogy erre nem fogok még egy kis ideig gondolni, kivéve ha nem akarok ismét visszahozni a rossz hangulatot. Ezért, mikor Rio azt mondta, hogy nem csak a fürdésért, csalódott képet vágtam és úgy néztem rá, végül felhúztam a szemöldökömet és megpróbáltam olyan szomorúan beszélni, amennyire az csak lehetséges volt.
- Hát akkor fürdetés biztos nem lesz - jelentettem ki, próbálva visszafogni a mosolyomat, miközben az még csak eszembe sem jutott, hogy egyáltalán nem kéne ilyeneket mondanom. Ez úgy hangzott, mintha lett volna annak akár a leghalványabb esélye is, hogy megfürdetem. Nem, mintha nem lenne jó érzés, mert egész biztos voltam benne, hogy élvezném, de akkor is. Ha meglátnám őt egy kádban, mindenféle ruha nélkül... Valószínűleg annyira megijednék, hogy kirohannák a szobából, mert én ennyire ijedős vagyok. - De ne aggódj! Egész biztos vagyok benne, hogy találni fogok valaki mást is, aki akár ingyen fog engem szolgálni. Tudod, nagyon jó a meggyőző képességem – Bólogattam és elvigyorodtam. Még hogy én és a jó meggyőző képesség! Már maga a gondolat is egy vicc volt. Ráadásul nem is volt szükségem életre szóló szolgákra. Minek? Jól meg voltam én anélkül is, hogy valaki minden egyes kívánságomat lesi. Legalábbis én így gondolom.
Ezután bevallottam Rio-nak, hogy elfelejtettem, és vártam, hogy reagáljon rá valamit. Azonban a reakciója számomra érthetetlen volt. Persze, örültem, hogy nem mérges vagy bármi ilyesmi, de mért nem? Talán azt gondolja, hogy vicceltem? Mert nem hiszem, hogy mosolyogtam miközben elmondtam neki, de mindegy. Talán jobb is így. Lehet, adtak neki valamilyen nyugtatót, vagy nem tudom, és mikor jobban lesz akkor fog bolondnak gondolni. Hiszen mégis milyen ember felejt el valami olyasmit, minthogy majdnem bűnözők áldozata lett? Csak egy bolond.
- Hát lehet... - jegyeztem meg egy kissé összezavarodva. Szerintem már túlságosan is arra számítottam, hogy zavarni fogja a dolog, esetleg valami rosszat fog gondolni rólam, így mikor nem az történt, én csak értetlenül tudtam a történések előtt állni. A következő kérdésére azonban nem foglalkoztam tovább a hirtelen zavartságommal, és inkább válaszoltam neki. - Hát... szerintem semmit sem tudnak. Legalábbis nem nagyon hallottam senkit sem beszélni erről, talán csak néhány osztálytársamat, amint a rablásból beszélgettem, de semmi többet. Amúgy szerinted mikor tudsz kikerülni a kórházból? - kérdeztem kíváncsian és talán egy csöppet aggódva, mert ha sokáig marad itt, az csak azt jelenthette, hogy nagyon rosszul van. Erre meg jobb volt nem gondolni.

- Megrontani? A te ártatlan lelkedet? - húztam fel a szemöldökömet. Fogalmam sincs, miért, de nagyon viccesnek gondoltam azt, ahogyan kifejezte magát. Főleg, hogy azok az emberek csak nővérek volt. Nem csináltak semmi mást, csak a munkájukat végezték. - Mivel is vádolod pontosan szegény ápolókat vagy nővéreket? - Próbáltam komoly képet vágni, mintha nem tetszene, amit mondott és megpróbálnám megvédeni az itt dolgozó embereket. Még jó, hogy csak szórakoztunk, különben amiket mondtak, tényleg elég sértő lenne rájuk nézve.
Végül azzal kezdtem viccelni, hogy találni fogok magamnak egy új szolgát, és eléggé meglepődtem a reakciójától. Nem új pasit, hanem szolgát mondtam! Azokat nem feltétlenül kell megcsókolni vagy bármiféle normális kapcsolatot tartani velük, nem?
Mindenesetre viszonoztam a csókját, majd játékosan rámosolyogtam.
- Csak vicceltem – nyugtattam meg, aztán a rám törő gonoszsági vagy nem is tudom milyen roham miatt azt tettem hozzá: - Nem olyan jó a meggyőzői képességem – vigyorogtam rá. Elég érdekes volt, hogy mikor régebben vicceltem így, akkor nem reagált így. Talán Benjamin okozta a változást?
Visszahúzodtam tőle és kíváncsian rákérdeztem arra, ami érdekelt.
- Egyébként is mi baj van az ötlettel? - kérdeztem. És oké. Talán arra mégsem mindenre kérdeztem rá, de ez is eléggé érdekelt, mert nem hiszem, hogy a szolgámon kívül bárkinek is baja lenne belőle. Értem én, hogy amúgy sem akarok senki ilyet, de akkor is tudni akartam.
- Ez igaz. Mondjuk szerintem nem fognak sokan tudni arról, hogy kik voltak ott. Szerencsére. Bár nálad nem tudom, elvégre téged meg is lőttek – mondtam, megpróbálva nem úgy hangzana, mintha egyrészt nem őt okolnám, ami eléggé nehéz volt. Főleg, hogy egy csöppet tényleg őt okoltam érte, hiszen képes volt és kiprovokálta azokat a bűnözőket. Komolyan mondom, szinte erővel kellett visszatartanom, hogy ne folytassam a magyarázást arról, hogy milyen nagy eséllyel össze tudják kötni az emberek a szálakat. Már ha nem fogják a híradóban közölni a dolgokat. Igaz, arról tényleg nincsen semmilyen ötletem, hiszen nem szoktam híradót nézni.