- Nem. Nem tudtam – vigyorogtam. - És ahogy látom, te se nagyon, mert ez volt a világ egyik legborzalmasabb megmagyarázása. Olyan ártatlan, vagy hogy csak na? - viccelődtem. Nem állt szándékomban gúnyt űzni belőle és ő is érezhette a hangomon, hogy nem gondolom komolyan. Mindenesetre akkor is vicces volt, ahogy az ártatlanságáról beszélt. Bár mi nem volt jó vele kapcsolatban? Szinte minden tökéletes volt, ha a tegnapi incidenst nem számítjuk bele. Ezért is szerettem annyira vele lenni egyrészt. - Hát szerintem kedves és jólelkű nővérek – húztam fel a szemöldökömet. - Akik bármelyik pillanatban át tudnak változni ennek az ellentétévé, ha a betegük rosszakat mondanak róluk. Lehet, el is mondom, hogy panaszkodsz rájuk, csakhogy meglássuk az átalakulásukat – fenyegettem játékosan. Bár nem gondoltam, hogy az itt dolgozók bármikor is gonosz szörnyeteggé változhatnak, még akkor sem, ha a betegük lehordja őket a sárga földig. Ahhoz, hogy valaki egy ilyen munkát vállaljon, kell lennie benne egy fajta kedvességnek, nem igaz?
Elnézően rámosolyogtam és megcirógattam a tenyerét. Egyszerűen érthetetlen volt az indokolása, de most biztos nem érzi jól magát a lövés miatt, szóval ez így érthető volt. Egészen addig amíg ki nem derül, hogy ez hirtelen féltékenysége a tegnapi dolog miatt van. Persze, tudom, hogy nem kéne ennyire gyanakvónak lennem, azonban tényleg nem ez volt az első alkalom, hogy ilyesmivel viccelődtem. De mindegy. Valószínűleg csak én gondolkodott túl rajta, és semmi több.
- De hát én azt mondtam, hogy keresek valaki mást, aki szolgálna. Nem pedig, akivel együtt lennék – magyaráztam gyengéden mosolyogva. - Az pedig gondolom tényleg nem zavarhatna, ha mások vannak a közelemben, nem? - kérdeztem rá, mert nem akartam félreérteni. Ugyanis az utolsót még megértettem, azonban hogy csakúgy a közelemben vannak az emberek? Ugyan már! Gondolom, ő is rájött erre, csak fáradt még.
- Persze. Nem is értem, hogy te mit keresel a beteg ágyban – mosolyogtam. - Szólni kéne a nővéreknek, hogy össze tévesztettelek valakivel, nem? Még a végén le maradnál a maraton futásodról. Azt pedig mégsem hagyhatjuk. Várj! - játszottam a szerepemet és hátrapillantottam, majd egy savanyú kifejezéssel az arcomon visszafordultam. - Hát sajnálom. A nővérek túl elfoglaltnak tűnnek ahhoz, hogy most kiszabadítsanak – mondtam neki, végül elmosolyodtam. Fogalmam sem volt, hogy csinálta, de jobb kedvre derített. Pedig nemrég még azzal voltam elfoglalva, hogy őt hibáztassam a lövési sebéért. Nem, mintha most sem azt tenném, hiszen ezt nem lehet csakúgy kitörölni az emlékezetemből. Azonban ez már nem volt olyan érezhető és feltűnő.

- Hát nem is tudom. Szerintem te nem is igazán akartál próbálkozni – vigyorogtam. Fogalmam sem volt, hogyan lehetséges még mindig ez, de nagyon jól éreztem magamat. Ahogy arra sem tudtam rájönni, hogyan tud engem bármikor is viccesnek tartani. Néha még most is meglepődtem ezen. - Bár tényleg nem volt annyira rossz próbálkozásnak sem – tettem hozzá. Igazság szerint eléggé édes volt, ahogy mondta. Nem is tudom, mikor hallottam bárkit is, egy olyan magyarázattal előállni, mint amilyen az övé volt.
Felnevettem, mikor azt mondta, nehogy ott hagyjam. Tudtam, hogy nem gondolja komolyan és igazából nem fél a nővérektől, de egyszerűen képtelen voltam nem nevetni.
- Atyaég, te azt hiszed, hogy én meg tudnám állítani őket? - nevettem, továbbra is a szerepemben maradva. - Mi vagyok én? Egy szörnyvadász? De nyugodj meg, majd rá tudod fogni egy másik betegre és azt fogják megtámadni – mosolyogtam. Bár azt be kell valljam, hogy egy másik világban egész jó lett volna szörnyvadásznak lenni. A filmekben amúgy is mindig volt jó ruhájuk, és erősebbek és ügyesebbek voltak a többi embernél. Hát igen. Röviden, teljesen nem olyanok voltak, mint én.
Meglepődötten hallgattam a válaszát. Mindig mardossa a féltékenység? Ennek nem volt semmi értelme. Mégis minek lenne úgy egyébként bármikor is féltékeny? Régebben és most sem értem igazán. Lehet, hogy tényleg beadtak neki valamilyen nyugtatót vagy nem tudom, és azt sem tudja, mit beszél.
- Veszélyezteti a státuszod? - Ez sem tetszett nekem. Én nem vagyok az a típusú lány, aki neki áll azon balhézni, hogyha úgy viselkednek vele, mintha egy tárgy lenne. Valószínűleg azért, mert nem hiszem, hogy valami értékes tárgyat képeznék. Mindenesetre akkor sem tetszett nekem ez, már csak azért sem, mert nem volt semmi értelme. - És, ha tényleg nincsen semmilyen veszély, akkor meg mi értelme van ennek? Amúgy is mi értelme van neked féltékenynek lenni? - kérdeztem, mert tényleg nem értettem. Lehet, hogy egyszer azt mondta, hogy szeret, de akkor is. Sokkal inkább nekem kéne a féltékeny félnek lenni. Hiszen ő az, aki bármelyik pillanatban rájöhet, hogy ez egész meglöveti saját magát, és egyéb mások velem kapcsolatban egyszerűen csak nem érik meg számára a dolgot. De erre most jobb is nem gondolni.
- Milyen kevéssel beéred te – mosolyogtam rá. - És mi lenne a vigaszdíj? - kérdeztem játékosan. Sejtettem, hogy mi lesz a válasza, azonban nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzek rá.

- Ha már ilyen szépen kéred – szórakoztam továbbra is. Olyan jó érzés volt viccelődni vele és semmit sem komolyan venni. Nem, mintha ez azt jelenti, hogy az egész kapcsolatunk erről szólna. Hiszen hogyan tudnám azt nem komolyan venni, hogy ott fekszik a kórházban... valaki miatt. Egyrészt miattam, másrészt a saját ostobasága miatt, hiszen valami oknál fogva úgy gondolta, hogy csakúgy neki állhat hősködni. És még én szoktam sok filmet nézni és könyvet olvasni. Meg naiv lenni, ha visszagondolok a beszélgetésemre azzal a gyerekkel, aki szerint én valamilyen ilyesfajta ember lennék. - Akkor talán egy nap elnézem neked – mosolyogtam. A hangom kedves és viccelődő volt, azonban ez a mondat mintha nem csak arra tartozott volna. Hanem arra is, hogy képes volt lelövetni magát. Bár talán ezt ő észre se vette. Csupán az volt a gond, hogy fogalmam sem volt, melyiknek örülnék jobban. Ha tudná és magában legalább bűntudata lenne vagy valami ilyesmi, vagy ha nem, és nem próbálnám senkinek sem elrontani a hangulatát. Nem, mintha neki lenne miért bűntudatot éreznie. Bár mondjuk gondolhatott volna másokra is, mikor lelövette magát. Nem hiszem, hogy a szülei vagy a rokonai örültek volna, ha megtudják, hogy majdnem meghalt. Arra, hogy én hogyan érezném akkor magamat, meg inkább nem is gondoltam. Az már túlságosan is elrontotta volna a hangulatomat.
Felnevettem, mikor azt mondta, hogy jó erőben vagyok.
- Hát persze. Mért is nem adod oda nekem a szörnyvadász fegyvereimet és mindjárt megoldom a problémáinkat – céloztam a nővérekre mókásan. Egy csöppet sajnáltam is őket, hiszen egyrészt róluk is beszéltünk, még ha nem is komolyan.
- Igen – feleltem, mikor elmagyarázta ezt az egész státuszos dolgot. – De neked tényleg nincs, mitől félned. Főleg nem egy olyan emberrel kapcsolatban, aki nem is létezik – mondtam arra értve, mikor azzal viccelődtem, hogy keresek egy másik embert, aki örökké engem fog szolgálni.
Elmosolyodtam, mikor azt mondta, hogy én lennék a vigaszdíj, és viszonoztam a csókját. Úgy döntöttem, hogy azt nézve, milyen féltékeny lett az előző megjegyzésemmel kapcsolatban, inkább nem kezdek ilyenekről ismét viccelődni. Minthogy, ha ilyen sokat jelentek, akkor nem inkább a győztesnek kéne adni meg ilyesmik.
- Hmm... De ha én vagyok a vigaszdíj, akkor mi az igazi? – kérdeztem eljátssza az elgondolkodót. Bár talán nem kellett volna feltennem a kérdést, mert voltak elképzeléseim, amik meg nekem nem tetszettek.

Elvigyorodtam, mikor felelt a kérdésemre, mintha tényleg fegyverek lennének a szekrény tetején. Még csak elképzelni sem nagyon tudtam magamat, ahogy pisztollyal vagy mással megyek a szegény nővérek ellen, annak tudatában, hogy ezzel megmenthet őt, meg a többi beteget tőlük.
- Ó – szólaltam meg és a szekrényre pillantottam, miközben erővel próbáltam visszatartani a nevetésemet. - Ó – ismételtem, most már nagyobb meggyőződéssel, mintha éppen most találtam volna meg a szörnyirtó fegyvereimet, végül amolyan mindent-tudó fejjel bólintottam és visszafordultam. - Nem is tudom, hogyan nem vettem eddig észre – mondtam, végül még jobban elmosolyodtam, mint eddig. - Bár nem gondolod, hogy ez a nővérek számára egy kicsit túl feltűnőn ott van? Ezek után már esélytelen vagyok ellenük, hiszen biztosan felkészültek a támadásra – tettem hozzá nevető hanggal.
Azon kezdtem gondolkodni, hogy mégis hogyan képes mindig ilyeneket mondani. Még hogy neki elég a vigaszdíj. Most komolyan, én szerintem még ahhoz sem lennék elég jó. Valószínűleg ezért sem szerettem néha, ha ilyesmiket mondott, mert sehogy sem tudtam rájönni, hogy ő hogyan tudta ezeket gondolni. Úgyhogy nem is mondta a szavaira semmit sem, csupán halványan rámosolyogtam. Mégis mit mondhatna ez ember arra, hogyha egy díjnak nevezik? Néhány dologra egyszerűen csak nem tudtam, hogyan reagálhatnék, bármennyire is jól estek a másik szavai, még akkor is, ha nem igazán hittem el.
- Szerintem kiküldenének engem abban a pillanatban – vontam fel a szemöldökömet vigyorogva. - És azt gondolnák, hogy az a lövés a lábadban nemcsak a lábadat találta meg. És természetesen a végén engem hibáztatnának, mert te vagy a beteg – mondtam, nagyot bólogatva, mintha ezzel a szöveggel valamiféle bölcsességet próbáltam volna mondani. Ami persze eszembe sem jutott. Viszont az biztos volt, hogy a nővérek tényleg kiakadtak volna.

Egyszerűen képtelen voltam abbahagyni a vigyorgást, miközben nem létező fegyverekről beszéltünk. Néha fogalmam sincs, hogyan kerülnek ilyen dolgok szóba beszélgetés közben, elvégre nem azon szoktam elmélkedni, hogy milyen ostobaságot találjak ki legközelebb.
- Na persze – jegyeztem meg, félig nevetve, miközben azt mondta, hogy titokban tartotta a szörnyirtó készülékemet. Ami viszont ezután következett arra nem igazán készültem fel. Bár talán csak azért, mert eléggé gyerekes személyiségem van, aki tényleg képtelen komoly dolgokkal foglalkozni, leginkább azért, mert abból semmi jó nem sül ki.
Oké. Ez nem igaz. Például a sérüléseiről tudtam beszélni, hiszen azt vettem a fejembe, hogy meggyőzőm, soha többé ne csináljon ilyet. De akkor mi másról akart beszélni? Mert, ha jobban belegondoltam, én soha nem menekültem el egy komoly beszélgetés elől sem. Nem igazán. Természetesen volt néhány olyan alkalom, mikor ő mondott valamit, és én erre elszaladtam tőle, de az csak azért volt, mert akkor a régi osztálytársamat üdvözöltem. Egész biztosan nem azért mentem el, mert el akartam menekülni.
- Persze – feleltem, próbálva rájönni, hogy most miről akar pontosan beszélni. Lehet, hogy nem vagyok valami értelmes, amiért nem tudom, mire akar kilyukadni, de ez van. Túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy vele foglalkozzak, hogy most hirtelen tudjam, mi az a komoly dolog, ami elől én valaha is elfutottam. - Mikor menekültem én el komoly beszélgetés elől? - kérdeztem és reméltem, hogy ez nem egy hülye kérdés volt. Mert mi van, ha tényleg megtettem csak elfelejtettem? És, ha válaszolni fog és akkor én elsüllyedhetek szégyenemben, mert hát ki tudja? Vagy az is lehet, hogy egyszerűen csak túl gyerekesnek gondol? Elvégre tényleg szinte mindig valami ostoba viccel állok elő.