James Donovan

Előtörténet

Végül is még mindig lehetett volna rosszabb és legalább a szobaszámot nem tévesztettem el. Megtaláltam, akit kerestem, abban pedig semmi meglepő sincs, hogy ez az öröm nem kölcsönös. Ennél többet is megérdemelnék most, minthogy simán rám csapja az ajtót, bár mondjuk ha szóba sem lesz hajlandó állni velem úgy nehezebb lesz, mint gondoltam.
- Téged. Én... Én sajnálom. Egy idióta voltam. Hiányoztál Rosie... - Fogalmam sincs mit művelt velem, de az utóbbi egy évben senkiben sem volt meg az, ami benne. Pontosan tudta, hogy milyen javíthatatlan vagyok, hogy mire számíthat... Sosem voltam a hosszú kapcsolatok híve, sokkal inkább a rövid és hisztériától hangos szakításoké. Rosalie sem volt épp hisztériától mentes, mégis mindig elérte, amit akart és amitől féltem... Olyan édes volt, hogy végül már úgy tekintettem rá, mint a szenvedélyemre, amivel képtelen voltam felhagyni. Fordult a kocka és mindig akartam még belőle többet és még többet. Az enyém volt minden egyes kis porcikája és egyenesen feltudtam volna falni.
- Abban bíztam, hogy ha már a szobatársad nem lehetek talán még lesz hely számmora az életedben. - Talán.. Hogy mennyire rühellem a feltételes módot, de legfőképp a bizonytalanságot és a kételyek. Nem ehhez vagyok hozzászokva és most valami pokolian dühít ez az egész. De a leginkább magamra vagyok dühös. Volt választásom és természetes, hogy elszúrtam. Természetes, hogy nem fog azon nyomban a nyakamba ugrani. Nem is számítottam ilyesmire. Bőven volt benne részem. Csakhogy egyik lányt átölelve sem járta át a testem az a különös bizsergető érzés, amit sosem tudtam igazán kontrollálni.
- Nézd, tudom, hogy elkéstem ezzel. Tévedtem, mert nagyon is fontos vagy, még ha ez egy évembe is tellett, de nekem ez most mindennél többet jelent. Mindent ott hagytam és idejöttem, utánad. - Ha ez egyáltalán számít még valamit, hogy nekem mi a fontos. Akkor biztosan nem tűnt annak, mikor figyelmeztettem, emlékeztettem rá hogy lekési a járatát, mert még mindig azt remélte, hogy az az utolsó utáni pillanatban belátom végre, hogy nem akarom elveszíteni, hogy akkor majd nem akarom elengedni. De így történt. Rezzenéstelen arccal fordított hátat neki és nekünk is. Hiba volt. Kezdem belátni, de most már kénytelen leszek valahogy elviselni az újabb hibámat, legalább ezt az egyet, ha már bűntudat nélkül kiprovokáltam, akartam hogy elhagyjon. Ez sikerült is minden probléma nélkül, hiszen ebben vagyok, voltam igazán jó.