Úgy döntöttem, a szabad hétvégemen elhagyom kicsit a tábort és körülnézek Napában. Nem mintha sok érdekesség akadna arrafelé, de legalább van egy kocsma, ahol lehet néha érdekes arcokkal összefutni, sörözgetni, zenélgetni. Nekem pedig ennyi igazából elég. Amióta itt vagyok, már sikerült is lespanolnom néhány helyi arccal. Olyanok voltak, akikkel jobb érzésű emberek első körön aligha álltak volna szóba. De pár sör után már igazából mindenki a haverod és nem is voltak olyan gázosak. Egyébként is megszoktam, hogy ne a külső alapján ítéljem meg az embereket még a fesztiválozós, országjárós, koncertezős korszakomból. A tegnap esti buli is jól sikerült, nem is értem el az utolsó vonatot, kénytelen voltam reggelig a városban csövelni egy padon, miután a kocsma bezárt. Nem mintha ez földhöz vágott volna. Mindenesetre kissé gyűrötten kecmeregtem fel másnap a vonatra. Enyhén másnaposan, kótyagos fejjel nézelődtem jobbra balra, egy üres hely után kutatva. Találtam egy fülkét, amiben csak egy lány ült egyedül. Nem néztem meg különösebben, csak lazán lehuppantam vele szembe. Morogtam ugyan valamit, amit akár köszönésnek is lehetett érteni, ha úgy akarta, aztán bedugtam a fülembe a headsetemet, elindítottam a kedvenc punk rock számaimat, jó nagy hangerővel, kezemet karba tettem és hátradőltem az ülésen. Futólag pillantottam csak úti társamra. Ekkor vettem csak észre, hogy egy Summer Camp-es prospektust lapozgat. Megeshet persze, hogy csak merő véletlen, valaki a kezébe nyomta a szórólapunkat, de így ránézésre az is lehet, hogy a táborba tart. Bár elég fáradt voltam, kihúztam a fülest az egyik fülemből és lazán odaszóltam neki.
- Csak nem te is a táborba tartasz? – Persze megeshet, hogy még tanítani is fogom, ennek ellenére abszolút közvetlen stílusban szóltam hozzá. Másképp nem is tudnék társalogni nagyon senkivel. Na meg nem is igazán szokták kinézni belőlem az „újak”, hogy tanár lennék. Még sokszor az első órán is azt hiszik, csak viccelek. Jobb is így, legalább nem feszélyezik magukat a társaságomban.

A lány láthatóan nem örült a társaságnak, de nem különösebben érdekelt. Annyira én sem akartam szocializálódni igazából, de ha már megláttam a kezében azt a szórólapot, nem bírtam megállni a kérdést. Nem tudom, hogy kényszerből tartott-e oda, vagy csak ennyire nem volt ínyére a beszélgetés, mindenesetre nem valami nagy lelkesedéssel válaszolt.
- Nos, gólyának semmiképp sem nevezném magam, bár én sem régóta vagyok ott – válaszoltam egy fél mosollyal szám szegletében. Nem lepett meg, hogy diáknak néz, végül is nem sokkal vagyok idősebb egynémely táborozónál. Na meg, kár is tagadni, a legtöbben nem így képzelnek el egy énektanárt, mint ahogy én festek. De hát teszek én magasról az elvárásokra. Meg ha azt nézzük, nem hazudtam és minek kössem az orrára? Csak felvágásnak hangzana. „Több tiszteletet, kisanyám, a tanárod is lehetek!” Na persze. Így egyébként is sokkal viccesebb.
- Nem tűnsz túl lelkesnek. Megtudhatom, mi célból is tartasz most oda? Mit szeretnél tanulni? – Gondoltam nem árt, ha kicsit tájékozódom róla. Tényleg elég kedvetlennek tűnik. Vagy csak fáradt? Kevésbé tűnik gyűröttnek, mint én. Viszont a táborunkba általában lelkesedéssel jönnek a diákok, nem muszájból, viselkedését épp ezért kissé különösnek találom és szeretnék rájönni az okára.

Úgy tűnt, a lány kezd végre egy kicsit lazítani. Jobb így, hogy nem teljesen elutasító. Még a végén beszóltam volna neki valamit és akkor lőttek a jó tanár-diák kapcsolatnak. Nem mintha az én kapcsolatom a tanítványaimmal beleillett volna ezen kapcsolat klasszikus formájába. A legtöbb tanár azért nem olyan stílusban szólogat be a diákjainak, ahogy én teszem. Mondjuk teszek is én magasról az elvárásokra!
- Hát, idióták, akik többet gondolnak magukról, mint kellene, mindenhol akadnak. De azért elég bulis hely szerintem – válaszolom egy kisebb mosollyal a szám szegletében. Amit ezután mond, kicsit meglep. Nem is hallottam még olyanról, hogy valakit terápiás céllal küldjenek hozzánk.
- A drogelvonó szívás lehet. Szerencsére én sose jutottam el addig. Biztos megzakkantam volna ott. Bár ha a szüleimen múlott volna, tuti elküldtek volna valami olyasmire. Vagy akár diliházba is, ha valaki biztosítja őket, hogy az majd kigyógyít a „hülyeségeimből”. – Hangomban érezhető a gúny. Na igen, a szüleim sosem tudták megemészteni az életstílust, amit választottam, meg általában ahogy kinézek. Szerintük zenészélet nem igazi karrier. A hajamról, az öltözködésemről, a tetoválásaimról, meg ne is beszéljük. Az ő szigorú, katolikus értékrendjükben ez már kiverte a biztosítékot. De jól elvagyok én a család fekete bárányaként. Valakinek ezt a szerepet is fel kell vállalni.
- April Catliff. Örvendek a szerencsének. – Odanyúlok és határozottan, talán kissé túl erőteljesen is, megrázom a felém nyújtott jobbot.
- Szóval zenész vagy? És milyen hangszerben utazol?

Végre úgy tűnt, a lány kezd egy kicsit lazulni. Talán mégsem annyira reménytelen eset. Nem szeretek rossz viszonyban lenni a táborlakókkal, de ha valaki nem szimpatikus vagy nem tetszik a viselkedése, azt nem szokásom véka alá rejteni. Megjegyzésére csak egy vigyort eresztettem meg. Ha tényleg magas lovon ül, az úgyis ki fog derülni és akkor majd helyre teszem. Már ha nagyon túlzásba viszi és nincs is mire. Mert az olyat én nem bírom. Ok nélkül ne vágjon fel senki. Arca megint elkomorult, mikor a drogelvonót hozta fel. Meg is értem. Nem épp a legszívderítőbb téma. Viszont az, hogy felhozta magától a múltja egy ilyen aligha szívderítő fejezetét, mindenképp arra utal, hogy nem szégyelli, vagy legalábbis nem különösebben foglalkozik mások véleményével. Akárcsak én. És ez jó. Nem szeretem a karót nyelt, merev, álszenteskedő embereket, bármilyen korosztályból kerüljenek is ki.
- Hogy drogoztam-e? Ezt így nem mondanám. Függő legalábbis tutira nem voltam. Csak egy kis fű meg spuri és efféle cuccok néha a buli kedvéért. Biztos tudod. Komolyabb szerrel sose éltem – válaszoltam lazán.
- A szüleim viszont mindig is kattantnak gondoltak. Sokkal rosszabbnak látták a helyzetet, mint amilyen tényleg. Ők biztosak voltak benne, hogy alkoholista és kemény drogos, meg még ki tudja, mi vagyok – tettem még hozzá lazán. Nem akartam nagyon beavatni a családi viszonyaimba, már csak azért sem, mert aligha érdekelné, de úgy éreztem, a dolog némi magyarázatra szorul.
- Szóval zenész vagy. Az laza. Én a magam részéről már egészen jól gitározok, azt hiszem. Meg zongorával is elpötyögök. Dobon is megtanítottak még anno a bandámban a srácok pár taktusra, de azt nem nevezném azért hangszertudásnak. – Kérdésére elgondolkoztam egy pillanatra, mit is mondjak.
- Hangszeren én nem játszok olyan jól, viszont énekelni mások szerint is tudok. Némelyek úgy gondolják, akár taníthatnám is. – A válaszom nem volt teljesen egyértelmű, meg nem is szokták elhinni, hogy tanár lennék, viszont hazugság sem volt benne. Így mégiscsak jobb, mintha a képébe küldeném, hogy „ja, amúgy, énektanár vagyok”. Az olyan hülyén hangzana. Na meg így viccesebb is. Bár így valószínűleg azt gondolja, nagyképű vagyok. Mintha érdekelne…

A lány szerencsére elég lazának tűnik. Vagy csak szimplán flegma. Bár igazából a kettő elég közel áll egymáshoz. Noha azért nem ugyanaz.
- Az sem lehet azért jó, ha magasról tesznek rád az őseid. – Nem akartam már ezt a témát tovább feszegetni. Akinek annyira nem jó a viszonya a szüleivel, az egyébként sem szívesen beszél a családjáról. Különösen nem idegenekkel. Kényes téma. Bár ami azt illeti, én a körülményekhez képest egészen jóban vagyok a szüleimmel. Így, hogy elég ritkán beszélünk. De legalább a tesóim rendben vannak. A bátyám különösen. Bár velük sem kommunikálok túl sűrűn mostanában. Tényleg föl kéne már hívni az otthoniakat is. Majd egyszer.
- Igen, volt – bólintok válaszképp. – Bár elég zűrös volt az egész. Sokszor kellett tagokat cserélni a zenekarban. Hol összevesztek, hol megbízhatatlanok voltak, nem próbáltak, aztán a koncerten elcseszték, vagy betépve, részegen jöttek fellépni. Nem volt egyszerű, de összességében élveztem. – Megjegyzésére önkéntelenül is szélesen elmosolyodok.
- Ami azt illeti, szerintem az életemben semmi mással nem foglalkoztam olyan komolyan, mint a zenével. Valahogy más nem tudott sose annyira lekötni, hogy jobban beleássam magam és időt meg energiát öljek bele. – A következő megjegyzését inkább válasz nélkül hagyom. Nem tartom magam rossz énekesnek és mások is azt mondták mindig, hogy van tehetségem hozzá. De tény, hogy professzionálisan nem nagyon képeztem magam. A szüleim ugyan ezt támogatták volna, de én hamar meguntam a szolmizálgatást meg skálázást, úgyhogy konkrétan nem képeztem a hangomat. Csak énekeltem. Ezért is igyekszem én izgalmasabb, a klasszikustól eltérő órákat tartani. Olyat, ami még talán egy magamfajtát is lekötne.
- Szerintem egy énekes nem is igazán énekes addig, amíg nincsenek saját dalai. Természetesen vannak. Írogatok néha. Bár a bandámmal gyakran játszottunk ismert számokat vagy feldolgozásokat is nyilván. A közönség az olyat szereti, amit ismer. De ha érdekel, majd a táborban esetleg megmutathatom neked pár dalomat. Most nincs itt a gitárom. Na meg másnapos is vagyok egy kicsit. De ez a kisebbik gond lenne – vigyorgok rá egyet.
- Te játszottál már közönség előtt? Vagy nem vonz az ilyesmi? – Végtére is zenész vagy mi. Noha nem vagyok benne biztos, hogy mennyire érdeklődik a dolog iránt valójában.

Úgy látszik, lassan kezd oldódni a csajszi. Annál jobb. Persze majd a táborban úgyis elválik, hogy valójában mennyire laza. A bulikon legalábbis mindenképp. Úgy láttam jobbnak, ha ezt a család témát annyiban hagyom. Valójában én sem nagyon akartam már beszélni róla. Meg úgy általában sem szeretek. Túl intim szféra. Nem is érdekel, ha már itt tartunk. Nem az határozza meg az embereket, hogy milyen a családi hátterük. Én legalábbis biztosan nem ez alapján ítélem meg őket. Amit a bandákról mond, arra is csak bólintok. Igazából csak egyetérteni tudok vele. A bandában zenélés már csak ilyen. Van, aki szereti, van, aki nem. Megvannak az előnyei és a hátrányai, mint mindennek. Én mindenesetre nagyon élveztem azt az időszakát az életemnek. Nem mintha most nem éreznem magam jól. Csak ez másmilyen. Kevésbé… vadregényes. Mert kalandok azért akadnak itt is, mégis, mióta a táborban dolgozok, azért lényegesen nyugodtabb és kiszámíthatóbb az életem.
- A helyzet az, hogy nem sokat szoktam foglalkozni azzal, hogy mit hoz a jövő. Inkább a mának élek. Lesz, ahogy lesz. – Mondták már sokszor sokan, hogy ideje lenne felnőnöm és komolyabban hozzáállni az élethez. Gondolni a jövőmre, letelepedni, családot alapítani, stabil munkahelyet találni, bla bla bla. Engem ez mind nem érdekel. Így érzem most jól magam. Hogy mi lesz, azon meg kár agyalni. Valahogy majd alakul. A zene volt világéletemben az egyetlen biztos pont, amit soha nem untam meg, ami soha nem hagyott cserben. A zene valamilyen formában mindig is az életem része volt, így jó eséllyel az is marad. Hogy hogyan, csak az a kérdés. De nem szokásom ezen rágódni, tényleg. Felesleges lenne.
- Akkor majd megmutatom. De készülj fel, meg fogsz lepődni, ha meghallod, mit tudok – villantok felé egy újabb huncut mosolyt. Normálisnak tartom, hogy csak a saját fülének hisz. A zene ezen a szinten olyan, mint a szex. Mondani lehet róla bármit, de csak az a biztos, amit magad tapasztalsz. De hogy meg fog lepődni, abban egész biztos vagyok. Végtére is előbb utóbb szembesülni fog azzal, hogy nem egészen az vagyok, akinek gondol. Egyelőre azonban nekem tökéletesen megfelel így. Önkéntelenül is elvigyorodok ismét, sztoriját hallva.
- Az menő lehetett. És meggyőződésből mentél el ezekre a rendezvényekre, vagy csakúgy a buli, a balhé kedvéért? – teszem föl a kérdést. Bárhogy is van, biztos vicces lehet az olyasmi. Vajon nekem miért nem jutott eddig ez az eszembe? Olyan lehet, mint valami fesztivál. Egyszer ki kéne próbálni.