Beléptem az étkezőbe és óvatosan körül néztem. Ismerős arcok után keresgéltem. Vagy legalábbis egy ember volt, akit próbáltam a tekintetemmel megtalálni valamiért. Egyszerűen csak képtelen voltam nem körül nézni. Nem, mintha arra számítottam volna, hogy itt lesz.
Mélyen beszívtam a levegőt, és úgy tettem, ahogy egy magabiztos ember viselkedett volna. Vagy legalábbis remélem, hogy úgy tettem. Kihúztam magamat és a tálcámra ételt pakoltam, majd azon gondolkodtam, hogy mégis hova ülhetnék. Ahogy láttam szinte mindenkivel beszélgetetett valakivel. Nem, mintha nekem az lenne a célom, hogy egy magányos emberhez sétáljak. Elvégre még mindig azért jöttem ide, ebbe a táborba, hogy egy újféle módon közelíthessek a világhoz. Hogy végre mások szemében ne láthatatlan vagy egy szegény kislány legyek, hanem... csak valaki más. Nem, mintha az, hogy az első könyveimet, amiket kiadtam nem arról árulkodtak volna, hogy én igenis szerencsés vagyok. Persze, hogy nem arról árulkodtak. Mert sokszor nem az számít, hogy valaki mennyit ért el a munkájában, hanem hogy milyen testtartással sétál egy teremből a másikba, és hogy ott mennyi emberrel találkozott és beszélgetett. Ezek azok a dolgok, amik számítottak a társaságban. Mert, ha csak valaki nem olvasott tőlem könyveket és tudja hogyan nézek ki, a sikereim semmit sem értek. Úgyhogy megálltam a falnál és óvatosan körül néztem, vajon melyik asztalhoz is kéne ülnöm. Megpróbáltam a legszimpatikusabb csoportot vagy éppen csak embert kiválasztani.
Azonban, lévén, hogy az egyhelyben állás egyáltalán nem segített engem, lassan elkezdtem az asztalok között sétálni. Az volt a tervem, hogy rögtönzésszerűen fogom kiválasztani az evőpartneremet.

Nem tudom, hogy mért volt olyan nehéz számomra megtalálni a legszimpatikusabb baráti kört, ahová talán betudnék illeszkedni. Lehet csak túl sokan voltak, vagy túl elvontnak tűntek, nem tudom. Mindenesetre eltökélt szándékom volt, hogy valakihez le fogok ülni. A kérdés már csak az volt, kihez?
Még egyszer körbe pillantottam, miközben az asztalok között sétáltam, és már találtam is pár embert, akikhez csatlakozhatnék, mikor megéreztem, hogy valami neki gurult a lábamnak. Lenéztem, és egy alma volt az, akinek a gazdáját azt hiszem rögtön meg is találtam. Egy tetovált fiú volt az, sejtésem szerint. Hiszen ő volt az egyetlen, aki készült felállni, mikor a gyümölcs nekem gurult. Úgyhogy lehajoltam az almáért és felvettem. Odasétáltam a sráchoz és kedvesen mosolyogva felényújtottam.
- Azt hiszem, ez a tiéd – adtam oda neki, majd eszembe is jutott egy ötlet. Igaz, én egy baráti csoporthoz, vagy valami ilyesmihez akartam oda ülni, ez az ember meg szemmel láthatóan egyedül ebédelt, de nem érdekelt. Nem fogom csak azért kizárni a barátkozás lehetőségét, mert őt nem veszi körül minimum öt ember. Márcsak azért sem, mert eddig én sem voltam az a nagy társasági ember. Csupán azt reméltem, hogy beszélni is képes leszek hozzá, lévén, hogy sosem tudtam normálisan viselkedni a fiúk közelében. Eddig csak néhány kivétel volt, akikkel rögtön megtaláltam a közös hangot.
- Nem bánod, ha leülök melléd? - kérdeztem barátságosan mosolyogva. Ez eddig jó volt. Tökéletes. Egyre jobban megy nekem a más emberekhez való beszélés. Ha pedig igent mond, már csak egy jó témát kéne feldobnom. - Új vagyok még a tábornál – tettem hozzá nem tudom, miért. Szerintem ez elég egyértelmű volt a számára. Már csak azt reméltem, hogy ő nem azért ül egyedül, mert senkivel nem akar együtt enni. Mert, ha igen... Nos, az eléggé kínos lenne a számomra. Őszintén nem akartam rögtön úgy kezdeni a napomat a táborban, hogy egy ember rögtön elutasítja a barátkozással kapcsolatos szándékaimat.

Őszintén kezdtem megkedvelni a srácot. Igaz, eddig szinte mindenkit könnyen megkedveltem. Nem is emlékszek senkire, aki iránt ne éreztem volna így. Valószínűleg, ahhoz hogy valaki kiérdemelje a nem tetszésemet, minimum másokat kéne vernie, vagy gyilkolnia. Vagy legalábbis valami ilyesmit kéne csinálnia. Ráadásul ő még olyan nyugalmat is árasztott, leginkább azért, mert... nem is igazán tudom, hogy mért. Talán, mert megmentett attól, hogy tovább körözzek az ebédlőben, lehetséges barátjelöltek után kutatva.
Miközben pedig őt hallgattam, tovább eszegettem. Valamiért nagyon örültem annak, hogy nem egy nagy baráti társaság mellett döntöttem. Még, ha ki is akartam végre törni a csigaházamból. Ráadásul ha úgy vesszük, már ez haladás volt. Máskülönben egész biztosan leültem volna egy elhagyatott asztalhoz és ott eszegettem volna, azon merengve, vajon mért nem vagyok képes másokkal kommunikálni vagy legalábbis oda menni hozzájuk.
- Ez igaz – értettem egyet vele. Nem akarván a tudomására hozni, hogy én inkább a „meglátnak, kedvesnek tűnsz, ezek után nagy eséllyel az is maradsz a szememben” típusú ember vagyok. Talán egy csöppet naiv voltam ezzel kapcsolatban, de nem tehettem róla.
Visszamosolyogtam, mikor azt mondta, hogy megpróbál nem felmérgesíteni.
- Rendben van. Majd akkor én meg Richardnak szólítalak – vicceltem, miután rájöttem, hogy csak hülyéskedett. - De amúgy Tea sem baj, csak azt nem annyira szeretem – tettem hozzá, továbbra is vidáman. Csak azt reméltem, hogy továbbra i tudni fogunk valamiről beszélni. Bár már kezdett kevésbé nehezebb lenni, hiszen nem éppen úgy nézett ki, mint aki a közeljövőben el akar küldeni. Szerencsére. Elvégre nem úgy tűnt, hogy ez csak egy erőltetett nevetés volt, ahogy úgy sem, mintha csak szimplán kedves lenne, de közben megpróbál minél hamarabb eltávolodni tőlem. Vagy legalábbis remélem.
- Hé, biztos, hogy sikerülni fog – mondtam a szemforgatása miatt. Hát nem én vagyok az optimisták királynője? De igen, és egy jó okom is van rá. Ráadásul nem hiszem, hogy olyan rossz lenne abban, amit csinál. - Én író vagyok, már csak arra kell törekednem, hogy tehetségesnek is nevezhessem magamat – feleltem. Nem akartam azt mondani, hogy művész, mert attól néha mindig a festők meg ilyenek jutnak eszembe. Az pedig én egyáltalán nem vagyok. Ha akarnék, valószínűleg benevezhetnék a világ legrossz festménye című versenyre, és megnyerném az első helyet. Már, ha létezne ez a verseny.
- Egyébként milyen hangszeren játszol? - kérdeztem. Elgondolkodtam, vajon melyik is illene hozzá, de nem voltam képes rájönni. Olyan sokféle van a világon, hogy egyszerűbb, ha csak kivárom a válaszát.

A mosolyom egyre csak szélesedett, ahogy tovább hallgattam, miközben belül szinte már örömömben táncikáltam – valamilyen béna módon, mert nem vagyok valami jó táncos – azért, mert végül is sikerült valahogyan elbeszélgetnünk egymással és nem bizonyultam teljesen barátkozásra és beszélgetésre képtelen emberként. Csupán majdnem, mert szinte teljesen biztos voltam benne, hogyha bármilyen nagy csoporthoz odatolakodtam volna és megpróbáltam volna mondani valami értelmeset, akkor nem mondtam volna semmi értelmeset. Mindig is ez volt az egyik nagy problémám, hogy egyenként talán még tudtam kommunikálni, viszont mikor többen körül vettek... Olyankor mindig minden nehezebb lett.
- A szüleid szoktak így szólítani, mikor valami rosszat csináltál? - kérdeztem, és reméltem, hogy nem furcsa, hogy most meg a családról kezdtem el beszélgetni. De hát mi másról társalogtam volna? Én egyszerűen imádtam a családomat. - Mert nekik meg van az a furcsa szokásuk, hogy mikor idegesek a másikra, akkor hirtelen a teljes nevén kezdik szólítani a gyereküket – tettem hozzá, visszaemlékezve az anyukámra és azokra az alkalmakra mikor dühös szokott lenni rám, ami nem volt nehéz. Elvégre rögtön miután elhagytam New Yorkot, mérges lett rám.
- Tényleg? - kérdeztem kíváncsian, mert erről még csak nem is hallottam. A mesével kapcsolatos tudásom nem volt olyan nagy, ami eléggé furcsa, hiszen mikor a tábor felé tartottam, Piroskának voltam öltözve. És egy Piroska öltözetű embertől már igazán elvárható volna, hogy mindenféle mesét ismerjen. - Amúgy meg én is örülök, hogy nem valami borzalmas nevet kaptam. Vagy hogy nem az olyanokat, amiknél nem lehet eldönteni, hogy fiú vagy lány név – mondtam, mert már gondolat is borzalmas volt, hogy valakinek bemutatkozok, mire az megkérdezi: Az nem egy fiú név?
- Hát persze, hogy sikerülni fog – mondtam biztatóan. Nevezhetnek túl vakhitűnek, hiszen még csak nem is hallottam őt hangszeren játszani, de akkor is úgy gondoltam, hogy sikerülni fog. Ha valaki eléggé nagyon akar valamit, akkor azt meg fogja kapni, vagy ebben az esetben, el fogja érni.
A következő szavaira viszont egy csöppet zavarba jöttem. Most nem akartam felvágósnak tűnni, vagy valami. Még akkor sem, ha legszívesebben szétkürtöltem volna a világnak, szóval... Szóval most mondjam meg, hogy nekem már vannak ki adott könyveim? Elméletben a másik örülne ilyesminek, de... nos, ez nem tűnt igazságosnak. Az, hogy nekem már sikerült elérnem a céljaimat. - Hát... nekem már igazság szerint kiadták pár könyveimet – vallottam be és ettem egy kicsit a kajámból. Olyan kedves volt tőle, hogy felajánlotta, mikor kiadják a regényeimet, meg fogja venni! Erre én mit csinálok? Kijelentem, hogy már ki vannak adva. Persze nem várom el, hogy tényleg megvegye őket. Sejtem, hogy csak kedvességből mondta.
- Bár én nem hiszem, hogy ez arról szól, melyik néz ki jobban, hanem hogy melyiket szeretjük jobban csinálni, az igaz, hogy elég ritkán lehet látni tetovált zongoristákat manapság – mondtam nevető hanggal, mindenféle rosszindulat nélkül. - Egyébként, ha akarod, majd megmutathatod, hogyan tudsz gitározni. Milyen számokat tudsz játszani? Vagy te írod meg a dallamát? - kérdeztem, remélve, hogy nem kérdeztem semmilyen hülyeséget, ugyanis szinte semmit sem tudtam a hangszeren játszásról. Amikor pedig beletúrt a hajába, nagyon reméltem, hogy nem azért csinálta, mert most tényleg valami ostobaságot kérdeztem. Hallottam róla, hogy az emberek néha így szokták levezetni az indulataikat, ezért is gondoltam erre.

Meglepődötten hallottam a válaszát és mielőtt még megállíthattam volna, azt kérdeztem:
- Ó, mi történt?
Aztán már meg is bántam a kérdésemet. Mégis mi történhetett? Ha valaki azt mondja, sehol sem hívják, az általában csak egyet jelenthet. Semmi jót. Ezért is kell nekem előbb gondolkodnom, mielőtt a másikat kezdem faggatni. Mert ha nem teszem, olyan dolgokat kezdek mondani, vagy kérdezni, ami a másikat érzékenyen érinti.
- Vagy, ha nem akarod elmondani, úgy is jó – tettem hozzá, mielőtt egy teljesen érzéketlen embernek tűnnék, aki másikat mindenféle személyes témákról próbálja kifaggatni. Még, ha legbelül ezt is akartam. Viszont még nem ismerjük annyira egymást, hogy ilyenekhez bármi közöm is legyen.
- Néha igen. Bár ők általában a teljes nevemet szokták mondani. Szerintem csak azért, hogyha már én feldühítettem őket, ők is tudjanak valamivel zavarni engem – feleltem kedvesen. Mert hát mi másért mondaná az anyukám a teljes nevemet, ha nem azért, hogy engem is feldühítsen? Hiszen olyan hülyén hangzik a nevem egyben! Teanna Light. Nem elég, hogy az egyiktől a tea jut eszembe, a másik meg szó szerint fényt jelent. Tea fény. Hát ennek meg mi értelme van? Semmi.
Közben reméltem, hogy őt nem zavarja, hogy a szüleimről beszélek. Mert hát ez nem olyan, mintha a másik orra alá dörgölném, hogy én szerencsésebb vagyok, mint mások? Vagy nem tudom. Még soha nem kellett ilyenekről gondolkodnom.
Elmosolyodtam, ahogy hallgattam őt.
- Hát igen. Ilyen szempontból szerencsések vagyunk. Bár elég vicces lenne, ha egy telenovellából származna a nevem, nem hiszem, hogy örülnék neki – vallottam be. - A másik rossz lenne, ha nem egy ismert műsorból, hanem egy híres emberről kapta volna nevét, mint Shakira vagy Rihanna. Főleg, ha valaki még ahhoz hasonló karriert is akarna. Még elképzelni is rossz. Mert akkor ő folyamatosan annak az embernek az árnyékában lesz. Kivéve persze, ha megváltoztatja a nevét – gondoltam bele.
-Én is így vagyok az írással – mosolyogtam. - Ha az nem lenne, szerintem megpróbálhatnám még nagyon elszántan megnyerni a lottót, aminek sajnos nem sok köze van az elszántsághoz. Sokkal inkább a szerencséhez. Esetleg valami más, aminek valószínűleg minden egyes percét utálnám – borzongtam meg. Eléggé kevés munkát szerettem, úgyhogy nem hiszem, hogy valami jó életem lett volna a kiadóm nélkül.
- Köszi – mondtam őszintén. - És a legtöbbje romantikus és kaland könyvek. Vagy fantasy. Szóval, ha szereted mondjuk a fantasy-t, talán majd később tudok neked szerezni egyet ingyen. Hátha magammal hoztam az egyiket – tettem hozzá és elgondolkodtam ezen egy kicsit. Nem volt muszáj elolvasni, de ha akarja tényleg tudnék szerezni egy olyat, ami kevésbé romantikus és jobban fókuszál a kaland részén. Elvégre a fiúk nagy része nem szokott szerelmes könyveket olvasni, ha jól tudom. Persze bármikor tévedhetek ebben, szóval ki tudja.
- Ez igaz – vigyorodtam el. - Tényleg, nem fájtak nagyon a tetoválások, mikor megcsináltad? Mert én szerintem egyet kicsit sem tudnék magamra tetováltatni, nemhogy többet – kérdeztem kíváncsian. Nem tehettem róla, muszáj volt rákérdeznem. Mindig is érdekelt, hogy miután az ember szerez egy tetoválást, hogy áll neki csináltatni egy másikat. Nem, mintha nekem bármikor is lett volna egy, hogy tudjam, mennyire fájdalmas a dolog. De hát pont ezért kérdeztem.
- Hát nem hiszem, hogy nekem bárhol is van kottám. De, akkor, majd később, mutathatnál sajátot is – mosolyodtam el.

- Dehogy is – feleltem kedvesen. Elvégre tényleg nem az én dolgom volt mások magán életében turkálni, bármennyire is érdekelt is a dolog. Igazság szerint nehezemre is esett egy pillanatra nem feltenni egy kérdést a reakcióját látva. Mindig az volt az egyik baj velem, hogy túlságosan is foglalkoztattak mások problémái vagy csakúgy az emberek. Szerencsére legtöbbször azonban be szoktam fogni a számat és nem kérdezni semmit sem. Leginkább azért, mert nem akartam, hogy megsértsenek. Őszintén szólva azok után, ahogyan lezárta az erről való beszélgetést, azon sem csodálkoztam volna, ha most el fog küldeni. Belül már fel is készültem rá, hogy akkor elmegyek és magára hagyom.
Úgyhogy az emberek képzelhetik a megkönnyebbülésemet mikor nem ez történt meg.
- Hát igen – mosolyodtam el. - Bár én legtöbbször véletlenül szoktam másokat felidegesíteni. Kivéve néhány embernél – gondoltam néhány családtagomra. Hát igen. Az unokatestvéreimet néha szándékosan is szoktam „szórakoztatni”, de ez így rendben is van, mert ők mindig visszaadják azt, amit tőlem kaptak.
Fogalmam sem volt, hogy Rich ezt viccnek szánta-e, de felnevettem, mikor az telenovelláról kezdett beszélni.
- Hé, az is lehet, hogy a legjobb szereplőnek lesz az a neve – mondtam és megpróbáltam leállítani a nevetésemet sikertelenül. Végül az egész csak egy nagy mosollyá alakult át. - Hát igen. Még szerencse, hogy engem nem Rihannának hívnak, mert akkor, azt gondolván, hogy a nevem valami isteni jel, biztos megállíthatatlan lettem volna – jegyeztem meg. Elég jól ismertem magamat ahhoz, hogy tudjam, hogy egy csomó mindent ami körül vesz képes vagyok úgy alakítgatni, hogy a végén azt mondhassam, ez egy jel. Bár mostanság már nem csinálom ezt, mert rájöttem arra, hogy milyen értelmet dolog volt ilyenekről beszélni, de se baj.
- Atyaég, majd figyelmeztess, hogy véletlenül se mondjam el neked, ha megnyertem a lottót – vicceltem. Tudtam, hogy nem gondolta komolyan, viszont elég érdekes volt belegondolni. Annyira, hogy egy pillanatra már az is eszembe jutott, hogy erről is írni kéne egy könyvet. De aztán el is vetettem a gondolatot, mert sosem voltam valami jó humorista. Talán majd egyszer.
- Hát az tök jó. Akkor, majd megnézem, hogy elhoztam-e ide a könyveimet – mosolyodtam el. Egy pillanatra meglepődtem, mert a fiúk többsége nem nagyon szokta szeretni romantikus könyveket, meg úgy általában a műfajt. De aztán a meglepődést átvette az öröm, mert mindig is szerettem olyan emberekkel találkozni, akikkel közös volt az érdeklődési köröm valamilyen szinten.
Ezután hallgattam, hogy mit mondott és azon gondolkodtam, hogy tényleg nem olyan fájdalmas tetoválást szerezni? Mert én erősen kételkedtem benne. Szerintem, ha én valaha is szereznék egy tetoválást, úgy elkezdenék sikoltozni, mint akit éppen gyilkolnak, majd többet nem is szereznék.
- És hány évesen szerezted az első tetoválásodat? - kérdeztem és megpróbáltam elűzni a szemem elől a horrorisztikus képeket, amik eszembe jutottak. Ez valószínűleg a túl nagy képzelet erő és a nagy fájdalomellenességem átka volt.
- Nem baj. Én amúgy is mindenféle zenét szoktam hallgatni – feleltem jókedvűen és befejeztem a maradék ételemet is. Úgyhogy most az italomat kezdtem kortyolgatni.