Szükségem volt arra, hogy kiszellőztessem egy kicsit a fejemet. Csak éppen azt nem tudtam, hogyan. Legalább tíz vagy húsz percig azon gondolkodtam, mégis mit tudnék ma csinálni. Valamiért kellett valami, ami eltereli a figyelmemet az előző napi eseményről, amikor egy pillanatban minden a csodálatosból borzalmassá alakult. Egyszerűen muszáj volt egyedül lennem. Csak én és a laptopom. Vagy füzezem meg mp3 lejátszóm. Teljesen mindegy.
Úgy döntöttem, hogy lemegyek a tóparthoz és fürdök benne egyet, vagy éppen csak ott üldögélek és kitalálom, hogy a legújabb történetem miről is fog szólni. Ezért gyorsan átvettem a ruhát, és felvettem egy kék bikinit, rá pedig egy ugyancsak kék színű - de csíkos - ruhát, lévén, hogy nem voltam még biztos benne, hogy tényleg megfogok-e mártózni a vízben vagy sem. Ha pedig nem fogok, elég hülyén nézne ki, ha csakúgy ott ülnék egy bikiniben és csinálnám a nagy semmit. Ezért természetesen magammal hoztam még a törölközőmet is, meg egy füzetet, ha bármi jó ötlet eszembe jutna, plusz a zenelejátszómat. Aztán belebújtam a szandálomba és a zenét hallgatva, elkezdtem a tóparthoz sétálni. Szerencsére senki sem volt ott, vagy legalábbis senkit sem láttam. Addigra pedig a zene kezdett teljesen átjárni. Az volt a csoda, hogy nem kezdtem el táncolni. Inkább csak a leültem a törölközőmre és elkezdtem énekelni. Minden problémám ellenére, csak szerelemmel kapcsolatos számokat tudtam hallgatni. Bár ez inkább a táncolással volt kapcsolatos, de ez most mit sem számított. Ahogy átadtam magamat a zenéket, észre sem vettem, hogy egyre hangosabban énekeltem, és már nem is suttogtam.
- Rock your body! Dance for your papi! Put your hands up in the air, dance for your man if you care! Put your hands up in the air, air, air, ohohoh...- énekeltem, és csak akkor vettem észre, hogy hirtelen nézőközönségem lett, mikor már vége lett a számnak. Kivettem a fülemből az füllhallgatót, és nagy szemekkel néztem rá. Majd nem szívrohamot kaptam, amikor csak így megjelent, így észre sem vettem a hangjában megjelenő gúnyt, mikor azt mondta, hogy ez érdekes volt. Inkább félénken rámosolyogtam, mintha igazából megdícsért volna. Közben örültem annak, hogy nem kezdtem el táncolni. Csupán egy picit mozogtam, de nem nagyon láthatóan. A következő szavaitól azonban egyértelmű vélt számomra, hogy nem dícséretként értette azt, amit mondott. Se baj. Legalább nem azt mondta, hogy borzalmas volt. Igaz, még így is bántottak egy kicsit a szavai. Még szerencse, hogy a zavarom nagyobb volt a megbántottságomnál. Legalább a majdnem ülésben lévő táncolást nem tette hozzá.
Éreztem, hogy egy kicsit elpirultam, mint ahogy mindig szoktam, mikor azon kapnak, amit senkinek nem akartam megmutatni. Bár az elmúlt időben egyszerűen csak mindentől elpirulok. Biztos a vörös hajam lehet az oka, meghogy olyan emberekhez beszélek, akiket nem ismertem már vagy évek óta.
- Nem-nem... Én író vagyok – feleltem. - Mármint a művészek csoportjába tartozok. De gondoltam, nem csak az énekelhet, aki az énekesekhez tartozik. Bocs, ha a halál szélére állítottalak a hangommal, csak éppen zenét hallgattam, és nem nagyon figyeltem a külvilágra – magyarázkodtam, egyben bocsánatot is kértem tőle. Sajnálatos módon fogalmam sem volt, hogy mit is kéne mondanom neki, és ilyen még amúgy se történt velem soha. Hogy rajtakaptak éneklésen. Nem is csoda, hiszen soha nem szoktam énekelni hangosan, maximum a saját szobámban. Erre tessék. Egyszer engedem el magamat, és máris előbukkan a semmiből egy velem elégedetlenkedő emberke. Csak az a kár, hogy megértettem őt. Kívülállóként én se hallgatnám magamat szívesen. - De fogadni mernék, hogy te se tudnád olyan jól elénekelni ezt a számot, bármelyik csoportba is tartozol. Elvégre nem hiszem, hogy ilyeneket szoktál hallgatni szabadidődben. Persze bármikor tévedhetek. Amúgy meg köszi, mindig is érdekes akartam lenni – tettem hozzá, csakhogy most már bolondnak is tartson. És már épp bocsánatot akartam volna tőle kérni megint, mikor hirtelen leállítottam magamat. Ő nem volt kedves hozzám. Nekem sem kell annak lennem. Változás. Emlékszel, Teanna? Nem lehetek mindig az, aki bocsánatot kér másoktól, vagy elsírja magát, ha valami rosszat mondanak neki. De a fenébe is. Azt sem akartam, hogy elmenjen. A hangulatom percről percre változott és most arra volt a legnagyobb szükségem, hogy beszélhessek valakivel. Bármiről. Felőlem akár még az időjárásról is lehetne.

A hangulatom tényleg gyorsan változott, ugyanis rögtön miután másodszorra is megszólalt a srác, elment a kedvem a beszélgetéstől, és legszívesebben a földbe vertem volna a fejemet, mert képtelen voltam elhinni, hogy ennyire szerencsétlen lennék. Egy pillanatra tényleg azt hittem, hogy ebbe a táborba normális emberek járnak. Képes voltam elhinni ezt a hazugságot. Erre meg ki a negyedik ember, akivel szóba elegyedik? Ő, akiből láthatóan minden kkedvesség eltűnt. Vagy az is lehet, hogy annyira rosszul énekeltem, hogy ezt a hatást váltottam ki belőle. Sosem lehet tudni. Azonban nem védtem meg magamat, mikor az írói pályafutásomat kezdte sértegetni. Hogy is tehettem volna? Fogalmam sem volt, hogy tényleg jól írók-e, vagy csak szerencsém volt, mikor kiadták a könyveimet. Az is lehet, hogy jó ötleteim voltak, viszont egy jó szerekszető nélkül soha az életemben meg nem vették volna. Na meg, ez amúgy sem olyan szokott lenni, amivel hencegni szoktam. Még akkor sem a jelenpillanatban az lett volna az egyedüli, ami megment ettől az embertől.
A srác mosolyától meg egészen ledöbbentem. Most ez az egész szövege csak valami furcsa beteges vicc akart lenni, vagy ő valami szadista, aki szeret másokat kínozni és sértegetni? Mert bárhogy is legyen, ez nem valami normális dolog szerintem. Így most kísértetiesen emlékeztetett engem a filmekből származó tipikus bunkó pasikra. A gond csupán az volt, hogy nem tudtam ezt az egészet úgy venni, mintha film lenne. Hiszen ez a valóság volt.
- Mindenféle gyakorlás nélkül? - kérdeztem, mikor kijelentette, hogy ő milyen tehetséges és a többi és a többi. De máris visszaszívtam volna a szavaimat. Minél többet beszélek, annál több lehetőse van arra, hogy megbántson. Ez már csak évek tapasztalata. Nem, mintha a csöndben maradás bárkimor is segített volna az ilyen emberekkel szemben.
Mikor közelebb lépett hozzám, legszívesebben hátraugrottam volna a törölközőmön. Kezdett egyre jobban nem tetszeni nekem ez az alak. Még a művész szót is képes volt úgy kiejteni, mintha az valami hatalmas bűn lenne. Már pedig az nem volt az. Plusz még mindig nem tudtam rájönni, hogy mit is akar tőlem.
És igazam is lett. Tényleg egy sértésnek szánta a szavait. Viszont ezt, a dohányzásával együtt, már képtelen voltam elviselni. Az oké, ha csak engem sértegetnek, de ha már az egész művész osztályt... Valami tényleg nincs rendben ezzel a gyerekkel.
- Inkább olyan elmélkedő, föld felett lebegő, elvont valami – csattantam fel sértetten. Mégis milyen az, hogy csak mert valaki nem ért valamit, azt hiszi, hogy az érthetetlen. - Ha valamit nem értesz, az nem a kitalálóiról, hanem a te értelmeségi képességeidről árulkodik. Ráadásul nem véletlenül szokták az írokat, értelmiségieknek nevezni – folytattam, és rögtön meg is bántam a szavaimat. Ez most túlságosan is nagyképűnek hangzott, mikor még én magam sem hittem el, hogy egy nagy értelmiségi lennék. A fenébe is. - Inkább mindegy. Bocs. Csak azt nem értem, hogy neked mégis mi bajod van velem az éneklésemen kívül. Most komolyan, te egyszerűen valamiféle szadista vagy, vagy egyszerűen csak nem veszed észre, mikor úgy viselkedsz, mint egy bunkó? - Ez a kérdés is hülyén hangzott, de már mindegy. Az egész szövegével sikerült elrontani a jóhangulatomat, amit a zenéből kaptam. Ráadásul ki kell találnom valami jobb taktikát is arra, hogy végre békén hagyjon. Talán, ha megpróbálok nem csöndben maradni, vagy dühösen felcsattanni, akkor megunja a szivatásomat. Esetleg átvált normális üzemmódba.

Egyszerűen nem értem ezt az embert. Milyen jó abban, hogy nem tud békén hagyni? Mert láthatólag annyira élvezi a dolgot, hogy még mosolyog is mellé. Mire én meg legszívesebben felállnék és elmenekülnék.  Úgy éreztem magamat, mintha én lennék az ő új idegesítési játékszere, vagy a bokszzsákja. Amiből kösz, de nem kértem. Inkább nem is reagáltam a zsenikkel kapcsolatos szavaira. Addig is kevesebb örömöt adok neki. Nem akarom, hogy még a végén rám vigyorogjon örömében. Az csak még ijesztőbb lenne. Azonban nem voltam képes az összes szavai fölött szemet hunyni, vagy csak szó nélkül hagyni. Már is olyan állapotba hozott az, hogy csöndben maradtam, mintha valami nyomorult szópárbajon lennénk, aminek én lennék a vesztese. A legrosszabb pedig az volt, hogy akkor is vesztésre álltam, mikor megszólaltam. Eltudtam képzelni róla, hogy ő már gyakorlott ember sértegető. Vagy csak én hoztam ki belőle ezt a hatást.
- Ez csak azt jelentheti, hogy te nem vagy tisztában a szavak jelentésével, ahhoz képest, hogy az angol az anyanyelved. Persze, ha nem az, akkor így már minden sokkal érthetőbb – szólaltam meg mikor képes volt azt mondani, hogy nincs nagy különbség aközött, amit ő és amit én mondtam. Persze, nincsen, csupán annyi, hogy az egyikkel le lehet hülyézni és megsérteni a művészeket, a másikkal meg kevésbé, vagy egyáltalán nem.
Aztán továbbra is ott volt az a hátborzongatóan nyugodt mosolya, mintha tényleg élvezné ezt a beszélgetést. És általában örülök is, ha az emberek szeretnek velem beszélgetni. A gond csupán az volt, hogy ez nem egy normális beszélgetés volt. Sokkal inkább egymás sértegetése, aminél nem volt célom, hogy  a másik ilyen jól érezze magát. Így már azt sem tudtam eldönteni, hogy melyik lenne a jobb, ha beszélek hozzá, vagy ha csak csöndben maradok. Mert láthatólag, mikor nem beszélek, akkor ő nem mosolyog.
- Azzal barátságos mosolyoddal, meg hogy elismerted, hogy igazam van, gondolom azt akartad jelezni, hogy engem is azok közé soroltál – mondtam viszonozva a mosolyát, úgy téve, mintha tényleg bóknak vettem volna azt, ami egyértelműen nem volt az. Szerintem ő még csak nem is sejtette, milyen nehéz volt vele lépést tartani. Bár lehet, hogy igen, és leesett neki, hogy azért szoktam néha csakúgy elhallgatni, mert fogalmam sem volt, mit is kéne mondanom. - Köszönöm – tettem hozzá, majd rendeztem az arcvonásaimat. Bárcsak tényleg azt hihetném, hogy bókol. Nem, mintha arra lett volna szükségem, hogy a magaslatokba dícsérjenek. Sokkal inkább arra, hogy ne legyenek bunkók velem.
A következő pedig teljesen megleptek. Semmi baja nincs velem? Azok után, hogy sértegetett, azt gondoltam, minimum kitalál erre is valami sértő választ. Azonban, ahogy láttam, bármilyen barátságtalan is, legalább tud őszinte lenni. Még csak nem is sejtette szerintem, hogyha másként válaszolt volna, akkor bántott volna meg leginkább.
Ezután jött egy következő értelmetlenség. Tenni kell hozzá? ÉS mégis mért jött ilyen közel hozzám, mikor egyértelműen elakartam szaladni tőle. Nem mindig, csak olyankor mikor túl közel volt, meg amikor elkezdett olyan hátborzongatóan mosolyogni. Olyankor túlságosan ijesztő volt számomra.
- Rohadtul ijesztő vagy – jegyeztem meg, nem tudom miért. Mostanában fogalmam sem volt, hogy mért is szólalok meg, ha egyértelműen csak magam alá tudom vágni a fát. - De legalább őszinte, azt hiszem – tettem hozzá, leginkább csak hangosan gondolkodva, mint neki mondva. Egyébként meg minden szavam igaz volt. Eléggé megrémített engem ez a srác. Mint úgy minden ember általalában, de ez most nem számított, mert ő csak még ijesztőbb volt. Főleg a viselkedése. Azonban az egy kicsit enyhített a dolgon, hogy kiderült, velem úgy egyébként semmi baja nincs.
Magamra erőltettem egy kis nyugalmat és úgy válaszoltam.
- Nulla napja, viszont körülbelül már vagy egy hete itt vagyok – feleltem. Elég furcsa volt nekem, hogy azt kérdezte, mióta vagyok itt, de a nevemre nem is volt kíváncsi. - És te mióta vagy itt és boldogítod az embereket? - kérdeztem kíváncsian, mindenféle gúny nélkül a hangomban. Vagy legalábbis megpróbáltam anélkül kérdezni. Mert igen. Végül döntésre jutottam. Ki fogom próbálni, mi fog történni, ha úgy beszélek vele, mintha az előző pár perc meg se történt volna. Bár az elég nehéz lesz, az már biztos. - Egyébként hogy hívnak? - tettem fel még egy kérdést, és a térdemet magamhoz húztam, úgy beszéltem hozzá. Közben megpróbáltam rájönni, hogy mégis hogy értette azt, hogy ahhoz tenni kell. Meghogy mért nem tudott csakúgy általánosságban kedves lenni.

Még soha nem hívtak cicának ezelőtt, és bár sokat gondolkodtam rajta, milyen lenne, ha úgy hívnának, most már tudtam, hogy nem egyáltalán nem akarom, hogy úgy hívjanak. Nem mintha tőle bárhogy is akarnám, hogy hívjon, de legalább a nevemen szólíthatna, vagy valami. Ráadásul ismét elővillantotta azt a mosolyát, amitől kirázott a hideg. Mégis hogy tud valaki egy mosollyal is sértegetni? Nem tudtam. Viszont egész biztos voltam benne, hogyha nem beszélt volna hozzá, akkor is rájöttem volna, hogy éppen lehülyézett engem. Legszívesebben rászóltam volna, hogy hagyja abba, de attól tartottam, hogy akkor még jobban elkezd vigyorogni. Ki tellett volna tőle. Vagy, ha nem azt, akkor valami mást tett volna, amitől még jobban megsérthet.
- Csupán a leglényegesebb dolgokban – jegyeztem meg, mikor továbbra sem volt képes elfogadni, hogy igenis különbözött az, amit én mondtam, attól, amit ő mondott. Még hozzá nagyon is. Persze, voltak dolgok, amikben egyet értettem vele. De nem hiszem, hogy a föld fölött lebegés olyan rossz lenne. Az elvont meg sokkal jobban hangzott, mint az érthetetlen. Azonban az agyalágyult és az elgondolkodó jelentése nagyon is különbözött egymástól.
Amikor azt mondta, hogy fura vagyok, elmosolyodtam, lévén, hogy eldöntöttem valami egy újabb eszközzel fogom őt elűzni. Ha úgy teszek, mintha éppen valami kedveset mondott volna nekem. Amit, nos, egyértelműen nem tett meg.
- Jobb, mint az unalmas, nem? - kérdeztem annyira kedvesen és felszabadultan mosolyogva, ahogy csak tudtam. Mintha minimum azt mondta volna, hogy én vagyok a világ legszebb, legkedvesebb, legjólelkűbb és érdekesebb embere a világon. Ha ebbe jobban belegondoltam volna, talán még sikerül és elmegyek színésznek is. - Hát nem hiszem, hogy te az a romantikus fajta vagy – vontam vállat. Igaz, hogy azok azért kaland könyvek is voltak, de mindegy. Ő egyszerűen csak nem úgy nézett ki, mint aki leül és nekiáll szerelmes könyveket olvasni, legyen az fantasy, sci-fi, kaland, vagy bármi más.
A gondolkodásom közben pedig továbbra is próbáltam a jó tulajdonságaira koncentrálni, nem pedig arra, hogy mennyire megrémített az ő fura viselkedésével. És ezek után még ő képes a művészeket érthetetlennek neveznie. Számomra inkább ő volt az.
Egy pillanatra csak nagyokat néztem rá, mikor meghajolt előttem. Talán még vicces is lenne, ha nem éppen azon dolgozott volna, hogy engem megbántson. De jobb erre nem is belegondolni. Elvégre most a jó tulajdonságokra próbálok rákoncentrálni nem a rosszakra. De vannak neki egyáltalán olyan tulajdonságai? Ráadásul pont most kellett az egyetlen jót, amit találtam benne, eltüntetnie. Csak mikor az érdeke úgy kívánta? Ez meg mégis mit jelentsen? Tudtam én, hogy valószínűleg nincs olyan ember a földön, aki legalább egyszer ne hazudott volna, de akkor is. Ez a srác teljesen érthetetlen volt.
- Biztos, hogy a te definíciód szerint nem vagy művész? Mert nem nagyon értem, hogy mégis mért akarnál ijesztő lenni – kérdeztem meg kíváncsian. Ő egy rejtély volt számomra. Sajnálatos módon pont az a fajta, amelyiknél még csak nem is lesz időm valószínűleg megoldani, mert túlságosan is el akartam kerülni a közeléből. Miután pedig elmondta nekem a nevét, rögtön úgy döntöttem, hogy használom és megkérdezem a másik dolgot, ami foglalkoztatott. Hátha ő tud nekem segíteni abban, hogy jobban elviseljem, nos, őt. - Tehát, Isaac, ha te se kedves, se őszinte nem vagy. Milyen jó tulajdonságod van? Amit én egyáltalán nem látok, gondolom megint csak azért, mert érdeked úgy kívánta – kérdeztem meg. Miközben azon gondolkodtam, hogy tényleg? Ez volt nekem a kedvessé átváltozásom? Talán nem kellett volna hozzá tennem, hogy nem látok benne semmi jót. De most már mindegy. Jelenpillanatban sokkal inkább a válaszára voltam kíváncsi, mint hogy azzal törődjek, hogyan fogalmaztam meg a kérdést.
Mikor megkérdezte, hogy író vagyok-e bólintottam, és már előre megbántam az egészet. Ugyanis semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy neki megmutassam bármelyik könyvemet is. Még a végén elolvasná csak azért, hogy azt kritizálhassa. Ráadásul én csak azoknak szoktam megmondani, hogy kiadták a könyveimet, akiknél arra számította, hogy örülni fognak neki. És bár élvezettel kellett volna a képébe vágnom, hogy nekem pár több kiadott könyvem is van, és szinte mindegyik bestseller lett. Nem voltam képes rá. Egyrészt, mert azért nem volt olyan sok kiadott könyvem, hiszen még csak tizenkilenc éves vagyok. Másrészt, mert nem akartam megalázni, vagy bármi ilyesmit tenni az önkéntes sértegetőmmel. 
- Én nem mondtam, hogy jó vagyok, csak azt, hogy te annak gondolsz – védtem meg magamat, majd lemondóan sóhajtottam egyet.  - De mindegy. Ugyanis sajnálatos módon elfelejtettem, lehozni a telefonomat. A könyveimet pedig nem szoktam magamnál tartani. Viszont ha a te telefonod nálad van most, akkor beírhatod a nevemet a keresőbe. Teanna Light. Utána, majd kiadja a weboldalt és megmutatja a könyveket, amiket írtam - magyaráztam, és továbbra is próbáltam megérteni, hogy mégis mi baj van velem. Mért nem vagyok képes kárörömmel a képébe vágni azt, hogy tényleg jó vagyok valamennyire az írásban? Mindenesetre kíváncsi voltam, hogy utána fog-e most nézni a dolognak, vagy csak simán azt feltételezi, hogy hazudok. Amit egész biztosan nem teszek, mert még ha nem is hisz nekem, a weboldalamon ott virít rólam egy fénykép, amivel bebizonyíthatom az igazamat.

– És mi is abban a jó, hogy valakit könnyen lehet irányítani? – kérdeztem felvont szemöldökkel, majd helyesbítettem. – Vagy inkább mi jó származna abból, ha én könnyen irányítható lennék? Ha így nézzük, a fura számomra jobban tetszik – tettem hozzá, majd rámosolyogtam, mert élveztem, hogy végre én voltam előnyös helyzetben. Ugyanis ez most nem megjátszás volt. Tényleg sokkal jobban örültem annak, hogy inkább vagyok furcsa, mint könnyen irányítható. Nem, mintha ő ezzel akart volna utalni, hogy én nehezen befolyásolható vagyok. Ebben a pár percben ez már tiszta volt számomra, hogy neki semmi szándéka nem volt olyat mondani, aminek csak egy kicsit is, de örülhetnék. – Ha így folytatod, még azt hiszem, bókolsz nekem – adtam egy kis pluszt a beszédemhez. Kíváncsi is voltam rá, hogy vajon tudja-e, mennyire tisztában voltam vele, hogy ő ilyet még véletlenül sem tenne, vagy azt hiszi, hogy én tényleg ennyire rossz vagyok az emberek kiismerésében és abba a hitbe ringattam magamat, hogy ő megpróbált valami kedveset mondani nekem.
Miután nyálasnak nevezett, már nem is csodálkoztam annak, hogy furának tartott, ugyanis valami furcsa és érthetetlen oknál fogva, nem voltam megbántva. Bár a romantikus sokkal rosszabbul hangzott, és ő egyértelműen lenézett azért, mert én ilyen voltam, kezdtem kevésbé ideges lenni. A szívemben még mindig ott volt a sértődöttség és a megbántottság, azonban a viselkedésemen már kevésbé látszott.
– Hát persze. Néha még sírok is, mikor valami szomorú történik egy filmben, vagy amikor egy túlságosan megható jelenek látok – feleltem könnyedén. – Egyébként mi baj is van a romantikával? – kérdeztem, mert azért mégis csak zavart egy csöppet, hogy ilyen ellenséges volt ezzel kapcsolatban. És mégis mit jelentett azt, hogy gondolhatta volna, hogy nyálas vagyok? Tényleg ennyire rá van írva a fejemre, hogy imádom a romantikus dolgokat, vagy volt valami amivel erre utaltam? De mindegy. Talán, majd később megkérdezem. Vagy jobb, ha mégsem. Ki tudja mégis milyen választ kapnék tőle.
– Nos, hát igen. Sosem mondtam, hogy tökéletes vagyok az emberismeretnél. Mindenesetre én nem neveztelek gyengeelméjűnek. Már pedig ez volt az, amit leginkább kifogásoltam azzal, amit mondtál – vontam vállat, próbálva kimenteni magamat. Mert nincs az-az isten, hogy ő csakígy tudja mindenre a választ. Ráadásul úgy tűnt, mintha nem is lenne ez számára nagy erőfeszítés.
Ezután úgy tesz, mintha tényleg megbántódott volna, vagy legalább zavarná, hogy semmi jó tulajdonságot nem találtam benne. A gond csupán az, hogy most jöttem rá, hogy igazából találtam egy majdnem jó dolgot benne. Azt, hogy ő tényleg egész vicces lett volna, ha engem próbált volna sértegetni és megbántai. Esküszöm, ő akár színésznek is elmehetett volna, ahogy elnéztem. Viszont ez a gondolkodásom tényleg csak azt bizonyította, hogy tényleg rossz ember ismerő vagyok. Annyira próbáltam valami jót látni benne, hogy sikerüljön elviselnem, hogy végül tényleg találtam valamit. Nem, mintha ez olyan rossz lenne. Ráadásul a következő szavaival le is rombolta az egészet, ami arra késztetett, hogy elgondolkodjak bizonyos dolgokon. Vajon neki vannak-e barátai egyáltalán? És ha igen, azok is ugyanilyen bunkók-e, mint ő? Aztán ezek a gondolatok mind kimentek a fejemből, mert már megint közelebb lépett hozzám. Mégis mi ez a mániája, hogy folyton felém lépked? Értem én, hogy valami érthetetlen oknál ijesztőnek akar tűnni, de ez azért már túlzás. Tényleg abbahagyhatná, mielőtt megalázom magamat és egy nagyot hátra ugrok. Szinte már éreztem is, ahogy a testem menekülésre készen állt. És a legrosszabb az, hogy most még hozzám is ért. De mégis miért? Már alapból őt néztem, hiszen az a normális, hogy az ember ránéz a beszélgetőpartnerére. És még mosolygott is mellé. Mondtam már, hogy utálom a mosolyát? Elismerem, hogy nem volt ronda mosolya, csupán az volt benne, hogy kezdte feléleszteni bennem a benső gyáva nyulamat. Úgyhogy örültem is mikor végre abbahagyta ezt és eltávolodott.
– Hát... – kezdtem mondani, megpróbálva megtalálni a hangomat, vagy legalábbis a megfelelő szavakat, amivel reagálhatnék a hatalmas nagyképűségére. Jóképű, gazdag, és a jövőben híres? Ez volt neki a jó tulajdonság? Én a személyiségéről kérdezte, nem pedig ilyen felszínes dolgokról. Igaz, a végén kijelentette, hogy tud figyelmes is lenni. Hát nem velem az biztos. Mondjuk nem is titkolta, hogy nem állt szándékában az lenni. – az első három dolog semmit nem mondott el a személyiségedről, de biztosan félreértetted a kérdést. Másrészről, elmondanád, hogy mért is nem tudsz velem olyan barátságos és figyelmes lenni? Lévén, hogy neked fogalmad sincs, ki vagyok, hiszen nem is ismersz engem – kérdeztem meg tőle, mert az tényleg bántott egy kicsit, hogy most nem volt olyan. Ha tényleg  tudott valaki barátságos lenni. Ez annyira felháborító volt, már csak azért is mert kijelentette, hogy velem személy szerint nincs semmi baja, hogy majd nem hozzá tettem, hogy akár barátok is lehettünk volna. Tudom, hogy már gondolatban kezdtem úgy viselkedni, mint valami hisztis kislány, de akkor is. Simán lehettünk volna barátok is, vagy csak jó ismerősök. Mégis mért kellett elszúrnia ezt akkor?
- Én meg csak annyit, hogy szerintem te engem a tehetséges írók közé sorolsz be – reagáltam szinte ugyanúgy, mint ő, majd sóhajtva megmondtam neki a nevemet, hogy utána tudjon keresni. – Igen – mosolyodtam el halványan, mikor kimondta a nevemet. Már előre féltem, hogy mit fog reagálni, mert tényleg nem akartam, hogy elolvassa az írásaimat. Sajnálatos módon én mindig is olyan voltam, hogyha az ember kér tőlem valamit, én oda fogom azt neki. Legyen az könyvmegmutatás vagy bármi más. Most azonban azt kívántam, bárcsak ne ilyen természetem lenne. Ezután pedig Isaac kimondta a világ legborzalmasabb szavait, és teljesen letörtem. Sejtettem, hogy valószínűleg csak azért mondta, hogy megbántson, de mi van, ha igaz? Mi van tényleg olyanok a történeteim? Elvégre én magam is tudtam, hogy ez az könyvkiadás és bestseller dolog csak szerencse volt számomra. Vagy az emberek szeretik a sablonos történeteket.
– Hát... legközelebb megpróbálhatok valami jobbat kitalálni. De legközelebb adhatsz ötletet, és elmondhatod, hogy te mit tartasz sablonosnak vagy unalmasnak benne – mondtam kicsit halkabban, habár fogalmam sem volt, ő mégis mért akarna segíteni az írásban. Mindenesetre mikor a munkámról van szó, akkor én mindenféle segítséget akarok, amit csak kaphatok. Igaz, hogy ő a telefonjából nem olvashatta el az egész könyvet, hogy meg tudja ítélni, de akkor is. Mi van, ha igaza van?
– New Yorkból – feleltem, mikor megkérdezte honnan jöttem, és most nem kérdeztem vissza. Túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy klisésnek tartotta a történetemet. Mikor annyira próbáltam valami egyedit alkotni, vagy valami ahhoz hasonlót...

- De mégis minek akarnál bárkit is irányítani? - kérdeztem, és máris megbántam, hogy feltettem kérdést. Egyértelmű, hogy ha valakit képes irányítani, akkor az bármit meg tudna tenni érte, és mégis ki ne akarná azt, hogy az emberek ezt tegyék velük? Mondjuk én nem igazán lelkesednék azért, hogy valaki úgy viselkedjen a közelemben, mintha egy szolga lenne, mert az rám és rá nézve is megalázó lenne. Hogy a másikkal kapcsolatban mért, az magától értetődő. Nálam meg azért, mert attól rossz embernek érezném magamat. - Értem én, hogy jó amikor a másik azt teszi, amit mondjuk te akarsz, de ha mindig azt teszi, az már túlságosan unalmas, nem?
A következő szavain elmosolyodtam. Nem éppen a legőszintébben, de ez is volt valami.
- Á, nem hinném – feleltem. - Mert, ha azt hinném, hogy bókolnál nekem, akkor kevésbé érezném sértve magamat.
A romantikával kapcsolatos ellenszenves érzésein pedig meglepődtem. Tudtam, hogy a nagy része valószínűleg soha nem történne meg a valóságban. Azonban abban is biztos voltam, hogy voltak olyan dolgok a könyvekben és a filmekben, amiknek valóság alapjuk volt.
- Mi nem reális benne? Az, ahogyan valaki szerelembe esik, vagy maga az, hogy két ember szerethetik egymást? - kérdeztem, mert komolyan nem értettem, mi a problémája. Mégis milyen élete lehet, ha nem képes hinni az ilyen dolgokban? Volt egyáltalán neki valaha is párkapcsolata? Mert, ha igen, akkor én eléggé sajnálom a régebbi vagy a mostani barátnőjét. - Egyébként meg persze, hogy vannak benne dolgok, amik nem reálisak. A romantikus könyvek és filmek mind fikciók. Úgy, mint a fantasy, a sci-fi, és egyéb mások. Ráadásul ki mondta, hogy a könyveim nem a normális keretek között olyanok? - faggattam. Most valahogy túlságosan is érdekelt a válasza, minthogy meg tudjak sértődni, vagy bármi ilyesmit csinálni. Úgy gondoltam, ha többet beszél, talán egy nap meg fogom érteni a gondolkodásmódját. Már, ha kibírom, és nem futok el vagy teszek bármi más ilyesmit a folyamatos ellenségeskedése miatt. Ki hitte volna, hogy amikor valamit nagyon meg akarok érteni, így elkezdek tőle beszélni?
Egész biztos voltam benne, hogy nem azért mondta a következőket, hogy sajnálatot érezzek iránta, de nem tudtam mást tenni. Egy pillanatra sajnálkozóan és szomorúan rápillantottam, mert az elég borzalmas lehet, ha mások azért szeretik, mert esetleg sok pénze van, híres lesz, és jól néz ki. Igaz, ha másokkal is ilyen ellenséges szokott lenni, nem is csoda, hogy semmi más jót nem találtak benne. Egész egyszerűen felháborító, hogy még csak meg sem próbál kedves, vagy legalább udvarias lenni.
- Nem kell, ahhoz akarnod tőlem bármit is, hogy kedves lehessél. És annak lenni egyáltalán nem fárasztó. Vagy van valami más oka annak, hogy ilyen ellenséges vagy, azonkívül, hogy engem idegesíthessél? - kérdeztem, majd rá is jöttem, hogy nagy hibát követtem el. Ha barátságos akarok lenni hozzá azért, hogy békén hagyhasson, nem kéne elismernek, mennyire zavar a jelenléte. Így megpróbálva minél jobban ki jönni a helyzetből, feltettem egy olyan kérdést, amire biztosan nem kapok jó választ. - Egyébként mi van, ha össze akarok barátkozni veled? - kérdeztem, majd mivel tudtam, ő ebben úgy sem egyezne bele, megpróbáltam élvezni azt, hogy végre én idegesíthetem őt. - Tudod, tulajdonképpen ez egész jó ötlet. Akkor legalább abbahagyod talán a sértegetésemét. Sőt, annyira jó barátod leszek, hogy te hamarosan a legjobb barátodnak fogsz tartani engem. Persze, nem most rögtön. Hmm... - tettem úgy, mintha egy ez lett volna a világ egyik legjobb terve, és most hirtelen eszembe is jutott volna egy ötlet, ahogy ezt megvalósíthatom. Nem, mintha az lehetséges volna. Valószínűleg soha nem, de soha nem fog a barátjának tartani. Még akkor sem, ha piros hó esik. Maximum, mikor el jön az Apokalipszis és én vagyok az egyetlen e földön, akire számíthat. Talán akkor. Bár erősen kétlem, hogy képes lennék elhozni a Világvégét, szóval mindegy.
Ezután elhallgattam, mert Isaac a lehető legrosszabb dolgot sikerült megtennie. Ami ráadásul az én hibám volt, hiszen pont az egyik legsebezhetőbb pontomat mutattam meg neki. Nem is értem, mit képzeltem magamtól. Nem is válaszoltam a kérdésére, mert szerintem egyértelmű volt, hogy nem fogok sírni.
Én mindjárt bőgni fogok, akár egy csecsemő.
Aztán valami történt. Nem is tudom, hogy mi. Olyan furcsa állapotba kerültem, mint még soha. Majdnem felröhögtem Isaac hangjától, mintha őt jobban idegesítette volna a majdnem bőgésem, mint engem. Mintha rám lenne dühös, mikor ő volt az, aki elkezdte kritizálni a regényemet.
Egyszerűen hihetetlen. Igaz, még mindig bántott, amit mondott, nagyon is. De az a hangsúlya... istenem, az egyszerűen hihetetlen volt! Szerintem, ha nem lettem volna már attól a pillanattól kezdve, hogy felébredtem ilyen ingoványos állapotban, tényleg elkezdtem volna sírni. Vagy legalább megsértődni. Viszont erre most képtelen voltam, mert... nem is tudom, mért, egyszerűen csak... Hiszen olyan rossz kedvűnek tűnt meg dühösnek rám, mikor szinte a találkozásunk óta csak azt próbálta volna elérni, hogy sírjak... Szóval az egész csak olyan nevetségesnek tűnt, hogy képtelen voltam visszatartani ezt az érzést.
Felkacagtam, és kacagtam, és kacagtam. Valószínűleg ő most őrültnek nézhetett, de nem érdekelt. Egyszerűen csak túl vicces volt a nyomorult állapotomra való reagálása.
- Most biztos őrültnek gondolhatsz, de... - kezdtem mondani, még mindig a nevetésem állapotában, egy nagy mosollyal az arcomon. - olyan vicces volt, amilyen arcot vágtál! Nem, mintha eddig nem lettél volna az, de ez... Olyan ingerültnek tűntél, pedig mintha a találkozásunk óta, csak azon ügyködtél volna, hogy minél rosszabbul érezzem magamat – magyaráztam, hogy ne tűnjek azért teljesen elmebetegnek. - Mindenesetre a könyvemmel kapcsolatban, nekem nem ötletre, hanem pontos kritikára lett volna szükségem. Minél több ember mond róla véleményt, annál jobban fogom tudni, hogy mik azok, amiken javítanom kéne. Ezenkívül nem érdekel, ha mindig meg fogok bántódni, bármikor valaki valami rosszat mond a regényeimről, mert túlságosan szeretem ahhoz a munkámat, hogy abba hagyjam – beszéltem tovább, majd meglepődve vettem észre, hogy most tényleg jó kedvem volt, és nem is kellett megerőltetnem magamat. Ki hitte volna? Lehet a végén, mégis kibíróm a vele való beszélgetést.

Nem tudom eldönteni, hogy ő most komolyan ilyen, vagy ez csak valami furcsa szerepjátszás akar lenni, mert minden egyes szavával, mintha egyre közelebb kerülni a filmbeli fő gonoszokkal, vagy legalábbis a rossz fiúkkal. Ráadásul mégis hogy képes úgy beszélni, mintha csak valami használati tárgyak lennének? Akiktől amint meg kap valamit, más nem is akar többet tőlük? Mert egészen úgy hangzott az, amit mondott.
- Mért, ki kell neked hosszútávra? - kérdeztem, és nem. Én nem tettem fel ezt a kérdést. Erre csak magamban gondoltam kíváncsiságféliképpen. Hiszen az emberek nem kérdeznek ilyesmiket a másiktól. Főleg nem attól, aki egyértelműen bunkón viselkedik velük. Ráadásul ez nem is hangzott viccesen. Ez inkább úgy hangzott, mintha össze akarnék barátkozni vele. Úgy értem, mintha tényleg azt akarnám, és nem csak azért mondanám, hogy őt idegesítsem ezzel a feltételezéssel. Mégis mért adok neki talajt a sértegetéseihez? Mintha szándékosan az lenne a célom, hogy én ebből a beszélgetésből minél rosszabbul jöjjek ki. Így nem is volt más választásom, muszáj volt úgy tennem, mintha nem éppen egy teljesen hülye és egy rám teljesen nem tartózó kérdést tettem volna fel. Csak szépen lazán. Ez egyszerű kérdés volt, és az emberek rászoktak kérdezni olyan dolgokra, amire kíváncsiak. Pontosan.
- Hát sosem lehet tudni, nem igaz? - kérdeztem, és próbáltam legyűrni az iránta érzett sajnálatomat. Mégis hogyan lehet úgy élni, hogy valaki nem hisz az örökké tartó szerelemben? Az lehet, hogy az idők során az a fajta szeretet változhat, de attól még szerintem simán megmaradhat az ember haláláig. Hogyha mind a két fél úgy gondolja, hogy ér valamit a kapcsolatuk. - Egyébként már mért ne létezne? A szerelem változhat az évek során, elhalványulhat, megerősödhet, de ha egyikőjük sem csalja meg a másikat, vagy szúr el valamit, akkor szerintem simán létezhet – mondtam. - Amúgy meg nem hiszek az olyanokban, hogy első látásra szerelem, vagy bármi ilyesmi – reagáltam le a tündérmesés megjegyzését könnyedén, közben pedig sikeresen visszafogtam magamat. Már majdnem rászóltam, hogy ne legyen olyan rossz véleménnyel az emberekről és a szerelemről, de aztán emlékeztettem magamat, hogy ez igazán nem az én dolgom. Persze az lehetne, ha barátok lennénk, amik valószínűleg nem leszünk.
Nem is csodálkoztam, mikor megláttam a döbbent arckifejezését a szavaim hatására. Így nem is bántódtam meg ezen. Tulajdonképpen egész jó érzés volt olyanokat mondani, amitől egy pillanatra kizökkent abból a bunkó állapotából. Ráadásul ez azt is bebizonyította, hogy tényleg kevésbé viseli el a kedvesebb válaszaimat, mint azokat, amiket önvédelemből mondok. Ezért nem is tehettem mást, ragyogóan elmosolyodtam a szavaitól, annyira élveztem ezt a beszélgetést. Ki hitte volna, nem?
- Ó, köszönöm. Nem is tudtam, hogy ennyire aggódsz értem – mondtam jókedvűen. - Gondolom hamarosan az fog következni, hogy megvigasztalsz bánatomban. Gratulálsz, mikor valami jól sikerül. Vagy... ez még jobb. Viszont az is jobb,ha ezt most nem mondom el. Majd te is rá fogsz jönni – mondtam kedvesen, mielőtt még túlzásokba eshettem volna. Elvégre, minél többet erőszakoskodok vele ezzel kapcsolatban, annál kevesebb az esélye, hogy tényleg össze fogunk barátkozni.
Hogy mi? Most akkor tényleg az volt a tervem, hogy összebarátkozzak vele, vagy csak vicceltem? Már én magam sem voltam képes eldönteni.
- Amúgy meg megnyugodhatsz. Nem fogom, szóvá tenni később, hogy rosszul érezd magadat emiatt – mosolyogtam rá angyalian, és a szememből szinte sugárzott a ki nem mondatlan üzenetet. Mintha némán azt mondtam volna, „Mire valók a barátok?”
Ezután sikerült szinte teljesen elrontani a kedvemet, egészen addig, amíg rám nem szólt. Még mindig nem értettem, hogy mért, de az szinte teljesen feldobta a hangulatomat és elkezdtem nevetni. Egészen vicces, hogy pont előtte jelentettem ki, hogy majd meg fog vigasztalni bánatomban. Amit egész biztosan nem fogom megemlíteni, talán csak később. Vagy soha. Jobb, ha nem is veszi észre, milyen – majdnem – tökéletes megjósoltam, mi fog történni.
- Értem – reagáltam le. Vajon arra is rájött, hogy most több jót mondott, mint rosszat? Persze nem mondta azt, hogy jó az alapötlet, de azt sem mondta, hogy rossz lenne. Vagy egyszerűen csak túlzásba vettem azt, hogy a jót keresem benne. Egészen biztosan ez lehet a gond, mert most már nem tudtam leállni. Képes voltam még a barátságomat is felajánlani, annyira képtelen voltam magamat megállítani. - Akkor majd megpróbálok javítani rajta. Egyébként, ha akarod, adhatok neked egyet a könyveimből később, hátha egy másik jobban fog tetszeni. Igaz, azt mondtad, hogy nem szereted a romantikus könyveket. Viszont nem mindegyik fókuszál annyira azon. Vagy legalábbis nem csak arról szól – tettem hozzá, mert nyilvánvalóan elment az eszem. Talán az lehet a baj, hogy túl komolyan gondoltam a viccemet, vagy csak képtelen voltam sokáig barátságtalan lenni másokkal. Nem tudom. Mert ennek az ajánlatnak semmi értelme nem volt. Valószínűleg az előbbi, mert csak az magyarázhatja meg a következő kérdésemet. - Egyébként mitől van pocsék hangulatod? - érdeklődtem, abban reménykedve, hogy most is őszintén fog válaszolni, és nem fogja azt mondani, hogy semmi közöm nincs hozzá.

Egy pillanatig elgondolkodtam azon, hogy ez vajon egy igazi kérdés volt-e, annyira meglepődtem. Most tényleg fel kéne sorolnom az összes okot arra, hogy mért jobb, amikor az embernek vannak barátai? Mert szerintem olyan hosszú a lista, hogy vagy órákig sorolhatnám. Ahogy láttam, neki egész biztosan nem volt olyanokban része, különben nem tett volna fel egy ilyen kérdést. Hiszen nekem sem volt, amíg ebbe a táborba nem érkeztem – már ha vannak most, hiszen eddig a pasimon kívül senkivel nem találkoztam egynél többször -, mégis tudtam, hogy mért jó ha van az embernek valakije.
- Nos, azért, hogy legyen valaki, aki törődik veled. Nem úgy, mint egy szülő vagy ilyesmi. Hanem egy olyan ember, aki bár nem a rokonod, de veled örül, ha történik valami, vagy éppen, ha valami rossz történik, el tudja űzni a zavaró tényezőket, hacsak egy pillanatra is. Aki, amikor szükséged van valamire, ott lesz számodra. Nem azért, mert olyan könnyed manipulálható, vagy szolgalelkű, hanem mert fontos vagy számára, és ismer és ezért tudja, mire van igazán szükséged. Persze nem mindig, mert az emberek nem gondolatolvasók, vagy ilyesmik. Vagy, aki... De ezt most komolyan el kell magyaráznom? - kérdeztem, mert semmi kedvem nem volt órákig magyaráznom ezt neki. Ráadásul erősen kételkedtem benne, hogy ő egyáltalán olyan sokáig akarja hallgatni a válaszomat egy kérdésre. Ezek után pedig tényleg kezdtem sajnálni. Se barátok, se szerelem. Mégis hol élt ő, hogy így gondolkodik? Én úgy véltem, még ha valaki azt is mondja, nincs szüksége van rá, akkor is szüksége van rá. Ha szerelemre nem is, legalább barátokra. Meglehet, hogy én voltam az egyetlen a világon, aki így gondolkodik, és egyszerűen csak túlságosan szükségem volt néha más emberekre, de ez most nem volt érdekes. Az emberek társasági emberek, nem? Szóval csak volt valami alapja a gondolataimnak.
- Mint mondtam, sosem lehet tudni. Vagy van valami kézzel fogható bizonyítékod rá? - kérdeztem. Vajon mért ilyen cinikus az emberekkel kapcsolatban? Nem csodálkoztam volna, ha beszélgetésünk során tényleg nem fog kedvelni engem, mert engem nagy valószínűséggel már egy hatalmas naiv embernek titulált. Még azt is hitte, hogy én hiszek a tündérmesékben, ezzel bebizonyítva, mit is gondol rólam igazán.
A következő szavait pedig most még csak nem is vettem sértésnek. Szerintem egyszerűen csak hülyeségnek gondolta a szavaimat. Ki ne gondolta volna annak? Találkozunk egy napja, ő folyamatosan sérteget, erre én meg kijelentem, hogy a legjobb barátja leszek. Ilyet tényleg talán csak a bolondok szoktak kijelenteni. De hát szerinte amúgy is furcsa vagyok, nem? Akkor meg teljesen mindegy, főleg ha most az egyszer, még jó érzés is volt annak lenni.
Azt pedig el tudtam képzelni, hogy soha többet nem akar látni, még akkor is ha egy pillanatra nem is tűnt annyira ellenségesnek és gúnyosnak. Mindezek ellenére azt mondtam:
- Ne mondj már ilyet! Hamarosan úgy is meg fogsz kedvelni – mondtam kedvesen, de most az egyszer nem erőltettem tovább a dolgot. Meg egyébként is, hacsak a véletlen folyamán össze nem fogunk futni később, én nem fogom keresni őt. Egyrészt, mert ahhoz valószínűleg végig kéne kérdeznem a táborlakosokat, másrészt, mert sosem volt az a magamat másokra erőltető fajta ember.
A könyvvel kapcsolatos megjegyzése egy csöppet sértő volt, de legalább igazat mondott. Volt fontosabb dolga is gondolom, mint olvasgatni, elvégre azért jött ide, hogy énekelhessen, ha jól gondolom. Nem pedig nyaralni jött.
- Nem önszántadból jöttél ide? - kérdeztem kíváncsian. - Egyébként szerintem nem olyan rossz a tábor. Bár én még nem találkoztam a szobatársammal. Egyébként mi a baj a tiéddel? - faggatóztam, miután örömmel észrevettem, hogy nem szólt rám azzal a mondattal, hogy semmi közöm nincs hozzá. Na meg, ha végre ki adta magából a feszültséget, ami végre nem rám irányul, talán le fog nyugodni és át váltani egy jobb kedvű formába. Bár, ahogy észre vettem, már most kezd normalizálódni. Vagy csak én lettem toleránsabb, ki tudja.

Ez már egyszerűen nevetséges volt. Nem tudtam eldönteni, hogy melyiket érzem leginkább. A sajnálatot iránta, vagy a megbántottságot, amiért ilyen bunkó. Néha még elviselhető volt, viszont a mostani problémáját nem igazán értettem. Én csupán válaszoltam a kérdésére, még ha – mint ahogy kiderült – ő csak egy költői kérdésként vagy fogalmam sincs hogyan értette.
- Én csak válaszoltam a kérdésedre – reagáltam le, azon tanakodva, mit is kéne még mondanom. Nem akartam felingerelni. Egyrészt, mert nem nagyon ismertem, szóval ki tudja, lehet, hogy ő valami erőszakos ember. Sosem lehet tudni, nem? Másrészt meg én tényleg próbáltam jóban lenni vele. Na mindegy. - Javaslom, hogy ne kérdezz máskor olyanokat, amikre nem akarod hallani a választ – mosolyogtam rá egy csöppet gúnyosan. Hihetetlen. Az első gúnyos mosolyom. Mért van az, hogy ettől nevethetnékem támad? Lehet azért, mert bolond vagyok, ki tudja. Mindenesetre emiatt a furcsa jó hangulatom miatt, sokkal inkább úgy néztem ki, mint aki magában nagyon viccesnek talál valamit. - Egyébként meg őszintén sajnállak emiatt. De remélhetőleg, majd meg fog változni – tettem hozzá kedvesen. Komolyan így gondoltam, hiszen soha nem kívántam azt senkinek, hogy egész életében egyedül maradjon. Talán csak azoknak, akik néha megaláztak a múltamban, azon az e fajta érzések másnapra rögtön el is tűntek. Azt hiszem. Arra pedig inkább nem mondtam semmit, hogy szerinte csak szét kéne néznem a világban. Természetesen tudtam, hogy nem mindenki aranyos és jó és a többi. Tisztában voltam vele azért bizonyos dolgokkal, bármit is gondolt rólam.
Elmosolyodtam, mikor azt mondta, hogy naiv vagyok és sokat beszélek. Egyszerűen imádtam, mikor az emberek azt mondták, hogy sokat beszélek, mert a barátaimon és a családomon kívül szinte senki sem mondta ezt rólam. Kit érdekelt, hogy ő rossz értelemben értette? Vannak dolgok, amiket képtelen vagyok rossz néven venni és ez az volt.
Ettől függetlenül, a mosolyom halványodott mire befejezte a mondatát. A fenébe, most bocsánatot kéne kérnem. Tényleg ennyire erőszakos voltam a nézeteimmel kapcsolatban?
- Hát bocs. Én komolyan nem akartam rád erőszakolni a nézeteimet. Csak azok, amiket mondtál a magányos élet előjeleiként hangzottak... - kértem bocsánatot. Nem éppen a legszebb bocsánatkérés volt, de gondoltam, ez is elég lesz úgy ahogy. Elvégre teljesen őszinte voltam vele és ezt talán ő is érezhette. - A közös dolgokon meg dolgozhatunk. Vagy azt akarod mondani, hogy te rögtön az első tíz-tizenöt perc után meg tudod ítélni, mennyi közös vonás van benned és a másik emberben? - kérdeztem felvont szemöldökkel. A hangomban érezhető volt, hogy mennyire nem hittem az e fajta képességében.
Ezután megkérdeztem, hogy önszántából jött-e ide, és tessék, máris egy közös pont. Én se a saját ötletemből vagyok itt, hanem azért, mert az ügynököm szerint jót tenne nekem egy kis környezetváltás.
- A szüleid vagy valaki más vett rá az ideutazásodra? - kérdeztem és visszafogtam magamat. Nem fogom arról győzködni, hogy talán megszereti ezt a helyet, ha már arra panaszkodott, hogy ráerőszakolom a nézeteimet.
A következő szavaira kérdőn pillantottam rá. Kíváncsi voltam rá, vajon ki lehetett a szobatársa, mert őszintén kételkedtem benne, hogy nehezen lehetett kijönni vele. Ha Isaac akkor is olyan hangulatban volt, mint most, akkor ez az egész az ő hibája is lehetett.
- Ki a szobatársad? Talán ismerem – kérdeztem. Nem sok embert ismertem itt, szóval valószínűleg fogalmam sincs, ki lehet Isaac idegesítő szobatársa, de azért egy próbát megért. - Vagy talán jobb is, ha nem. Még a végén megvédeném – tettem hozzá gyorsan. Elvégre ő volt az első, akivel nehezebben lehetett kijönni.

- Tudom, mi az a költői kérdés. De ez nem jelenti azt, hogy nem fogok rá válaszolni – feleltem. - Főleg, ha nem ismerlek annyira, hogy tudjam, melyik kérdésedre vársz felelet, és melyikre nem – tettem hozzá, és tisztában voltam vele, hogy jelen pillanatban elég bosszantó lehettem. Még én magam sem szerettem azokat, akiknek mindenre van valamilyen válaszuk, ráadásul egy olyan, amilyen az enyém volt. Azonban mégsem fogok neki igazad neki, bármiben is akarja, hogy igazad adjak neki, nem?
Talán, ha nem éppen azzal az énemmel találkozott volna, aki úgy döntött, hogy csöndben maradás helyett, beszél, akkor most minden egészen más lett volna. Akkor nem tartott volna naivnak – bár ki tudja -, ahogy nagy valószínűséggel idegesítőnek sem, sokkal inkább egy túlérzékeny kisgyereknek. És én utáltam az lenni. Egyszerűen gyűlöltem. Szerettem sírni megható filmeknél, vagy könyveknél és a többi, de semmi több. Minden más ilyesfajta viselkedésem csak ellenem dolgozott eddig. Szóval nem. Amíg csak bírom, nem fogok visszaváltozni. Bár az jó kérdés, hogy mért nem tudtam, úgy nem a régi énem lenni, hogy közben valami bűbájos, szerethető alakká változhassak mindenki számára? Valószínűleg azért, mert ez lehetetlen volt. Se baj.
Csak néztem, ahogy horkantott egyet szavaimra. Ez sem változtatott semmit azon, hogy sajnáltam, bár bevallom, viccesebb volt. Azt már csak a fene tudja, hogy mit talált benne olyan mókásnak, de az volt.
- Az nem változtat az érzéseimen semmit sem – jelentettem ki, felhúzott szemöldökkel. Esküszöm nem tudtam rájönni, mért élveztem néha azt, hogy bosszanthatom. Talán ilyen érzése volt a bosszúnak, mivel ő kezdett el még a beszélgetésünk legelején bunkón viselkedni. Vagy csak simán így volt igazságos, elvégre én csak nem akarnék egy bosszúálló ember lenni?
Egy pillanatra elgondolkodtam rajta, hogy talán nem kellett volna ilyen drámain kifejeznem magamat. Méghogy az érzéseimet. Ettől meg úgy éreztem, mintha egy rossz komédiába kerültem volna, ahol néha rosszul érzem magamat, máskor meg nem, viszont egyedül csak én szórakozok jól. Az persze jó kérdés volt, hogy mért volt még mindig itt, ha annyira zavartam meg ilyenek.
- Hát ez igaz – értettem egyet vele. Felőlem akár élhet magányos életet, de minek? Mégis mért lenne jó úgy élni? Számomra már az is borzalmas volt, hogy a gimnáziumban nem volt egy barátom se. Senki. És gyűlöltem minden egyes percét. Így nem nagyon láttam, hogy mégis mi haszna lenne abból bárkinek is. - Csak hát van az-az elképzelésem, hogy senkinek se kéne magányosan élne. Persze vannak olyanok, akiknél talán – gondoltam bele. Lehet, nem vagyok normális, de akkor is elkezdtem gyilkosokról gondolkodni meg ilyesmikről, hogy nekik még én se kívánnék jó életet. Na mindegy. - Meg egyébként is mi jó származik abból? - kérdeztem, ráhagyva, hogy válaszoljon rá, vagy sem, és egy egyszerű költői kérdésként értelmezze. De most komolyan, mi a jó a magányosságban? Értem én, hogy néha jó egyedül lenni meg ilyenek, de nem egy olyan életet élni.
Ezek után mikor azt mondta, hogy ő alig tíz perc alatt meg tudja ítélni a másik embert, nem mondtam semmit. Túlságosan is próbáltam nem erőszakos lenni a nézeteimmel kapcsolatban. Bár a tekintetemből valószínűleg tisztán látszódott, hogy mekkora ostobaságnak tartom ezt. Elvégre, lehet egy embernek rossz napja volt, vagy bármi ilyesmi, vagy csak nincs kedve éppen egy adott témáról beszélnie. De ez még nem jelenti azt, hogy nincs bennük semmi közös. Nem, mintha szerintem bennünk lenne bármi is. Őszintén szólva, én se nagyon láttam sok közös dolgot bennem és Isaacban, azonban képtelen voltam annyiban hagyni a dolgot. Legalábbis ma. Holnap lehet meggondolom magamat és örülni fogod annak, hogy nem akart velem összebarátkozni.
A Richard névre ekkor felfigyeltem, mert pont ismertem egy olyan nevű embert ebben a táborban. Azonban csak nem róla volt szó? Elvégre lehet, hogy tényleg valaki szörnyűségeset kapott szobatársául.
- Nem hiszem azt. Sőt te még csak fele annyira rossz se vagy szerintem, mint akiket ismertem a szülővárosomban, azonban eddig mindenki, akivel eddig itt találkoztam, kedves volt. Még, ha nem is beszéltem olyan sok emberrel – feleltem, csak azért, hogy ne higgye azt, hogy sértegetni próbáltam. Viszont ő maga mondta, hogy rossz hangulata volt és nem akart ebbe a táborba menni, szóval meglehet, hogy a szobatársát mindenképpen elviselhetetlennek tartotta volna. - Ráadásul itt pont ismerek egy Richard nevű embert, de valószínűleg nem ugyanarról beszélünk – vontam vállat, ezzel le is zárva a témát.
- Azért jöttem, mert megakadtam a könyvemnél, és az ügynököm azt javasolta, hogy el kéne mennem ebbe a táborba, már csak azért is, mert szerinte jól tenne nekem egy kis helyszín változtatás – magyaráztam. - Bár találhattam volna egy közelebbi helyet is New Yorkhoz, nem tettem, és szerinte ott még fejleszthetem is írási képességemet. De ezen kívül nem nagyon vártam el semmit sem a tábortól – feleltem őszintén, és továbbra is próbáltam leplezni a meglepődésemet, hogy őt ez egyáltalán érdekelte. Mikor pedig folytattam a válaszomat, elmosolyodtam. - Plusz jó egy olyan helyen lenni, ami messze van azoktól, akik szinte egész életem tudtak a lé... mármint akiknek olyan sok éven keresztül láttam az arcukat – mondtam, remélve, hogy nem untatom halálra életem történetével. Meg egyébként sem tudtam nagyon elmagyarázni, hogy mért voltam itt. Ez az egész amolyan hirtelen ötlet volt. Azt pedig mégsem mondhattam, hogy azért vagyok itt, mert elterveztem, hogy Kalifornia az a hely, ahol először kipróbálom az „új énemet.” Milyen hülyén hangzana az már?
- Amúgy nem gondoltam volna, hogy téged egyáltalán érdekel, hogy mért vagyok itt – vontam fel a szemöldökömet kérdőn. Az nem számított, hogy nemrég még arra akartam rábeszélni, hogy legyünk barátok. Még akkor sem hittem azt, hogy hirtelen bármi is érdekelni fogja azon kívül, hogy velem veszekedjen vagy vitatkozzon, esetleg sértegessen.

Felvontam a szemöldökömet a szavaira. Leginkább csak azért, mert fogalmam sem volt, hogy erre mégis hogyan válaszoljak. Valljam be, hogy fogalmam sem volt róla, hogy a kérdése egy költői kérdés volt? Na nem. Kérjek bocsánatot? Talán.
Már nyitottam is volna a számat, hogy elnézést kérjek, mert abban egész jó voltam, de aztán mégsem tettem meg. Ciculi? Komolyan? A Cica nem volt elég, még rosszabbá kellett tennie a szót? Mert igen. Azt azért már tudtam, hogy mikor akar megsérteni. Ez szinte már a specialitásommá vált ebben a pár percben, hogy vele beszélgettem.
- Talán nem érdekelt. Talán egyszerűen csak szeretek válaszolgatni kérdésekre, legyenek azok költőiek, vagy sem – feleltem gyorsan, és tudtam. Egyszerűen tudtam, hogy ez volt a világ legbénább visszavágása. De mért csak azután jövök rá ilyenekre, miután már kimondtam a dolgot? Miért csak azután jut néha eszembe bármiféle értelmes visszavágás?
- Oké – feleltem. - Mármint talán – tettem hozzá csak az őszinteség kedvéért. De azért megpróbálkoztam azzal, hogy ne szólaljak meg, nem tudom miért. Most komolyan, itt szólás szabadság van, nem? Ezek után úgy nyilváníthatom ki az elképzeléseimet, ahogy csak akarom. Legalább az én gondolataim nem rossz dolgokról szólnak. De mindegy is. Azt hiszem.
- Valóban – feleltem, és kételkedően néztem rá. Jelenpillanatban nem tudtam rájönni, hogy szórakozik-e velem, vagy most hirtelen örül annak, hogy fele annyira sem rossz, mint azok akikkel eddigi életem során találkoztam. Valószínűleg az előbbi lehet igaz, de ki tudja. Mindenesetre nem hiszem, hogy ő olyan rossz ember lehet, szóval valószínűleg ha próbálkozna sem sikerülni olyan iszonyatosan gonosznak lennie. Talán csak egy csöppet. Épp annyira, hogy a másikat meg tudja bántani vagy sérteni.
- Ez igaz – értettem vele egyet. Elvégre még Rich mondta nekem, hogy ez egy gyakori név, szóval ehhez most tényleg nem tudok, mit szólni, csak egyet érteni.
Egy igen-t feleltem arra, hogy levegőváltoztatást akartam, majd megpróbáltam nem elmosolyodni. Egyszerűen csak vicces volt, ahogy azt mondta, hogy tévedtem. Egy csöppet sértő volt, mert hát ki szeret tévedni? Azonban, ha ilyenekről volt szó, akkor én akár ezerszer is tévedhetek az emberekkel kapcsolatban. Én csak akkor akarom leginkább, hogy igazam legyen, ha valami jót feltételezek a másikról.
A következő kérdésén elgondolkodtam egy kicsit. Fejlődtem én-e bármit is abban a rövid időben, amit itt töltöttem? Nem nagyon hiszem. Szerintem, ha elmentem volna Görögországba nyaralni és ott találkoztam volna különböző emberekkel, akkor is ugyanúgy ment volna nekem az írás. Elvégre engem nem az órák, hanem az emberek inspiráltak. Szóval... fogalmam sincs.
- Talán egy kicsit – feleltem végre. - Elvégre nekem ismét jól megy az írás azóta, hogy itt vagyok, de nem tudom pontosan, hogy ez az emberek,a környezet, vagy az itteni órák miatt vannak-e. Szóval nem tudom, hogy a tábor úgy, mint önmagában mennyire hasznos – feleltem elgondolkodva. Hiszen biztosan azért kérdezte, hogy körülbelül meg tudja állapítani, hogy számára, mennyire lehet ez hasznos, nem? Elvégre én is ezt szeretném tudni, ha semmi kedvem nem lett volna ide jönni. - Te amúgy honnan származol? Mármint, hogy Kaliforniából, vagy sem – kérdeztem, mert nem akartam, hogy azt higgye, az országra értettem. Csupán arra voltam kíváncsi, hogy én vagyok-e az egyetlen, aki képes az ország másik végére kiruccanni.