Austin& Sera

Sokszor megesik velem, hogy elkalandoznak a gondolataim, teljesen kikapcsolok és csak a zenére koncentrálok. Most is valahogy így kerültem közvetlen a tópartra, pedig nem igazán szeretek annak a közelében járkálni, hiszen nem tudok úszni. Ez valahogy kimaradt az életemből, de nem is bánom, hiszen a zongora mellett, csak nem fenyeget a vízbefúlás veszélye.
Rossz szokásaim egyike, az, ha a fülemben a fülhallgató, abban szól valami zene, akkor bizony elfeledkezem a külvilágról. A telefonomban néztem, melyik legyen a következő dal, amit meg akarok hallgatni, közben az egyik zongorajátékom dallamaira is figyeltem. nem hallottam, hogy három srác, nagy iramban közeledik felém. Veszélyérzetem nullára csökkent, csak akkor kaptam fel a fejem, mikor majdnem nekimentem az egyik srácnak, aki vigyorogva nézett rám. Lassan kivettem a fülemből a mini hangszórókat, majd kérdőn néztem rá. Ismertem a csávót, nagyon nagyképű, nem kedveltem, többször megpróbált felszedni, de mindig elküldtem a viharba, ezért mostanában állandóan a bolondját járatja velem.
Nem is vettem észre, hogy merre lehetünk, ezért nem ijedtem meg tőle, de nagyot pislogtam, mikor kikapta a telefonom a kezemből, majd erős lökést éreztem a hátamon. Egy halk sikkantás szakadt fel a tüdőmből és már csak azt vettem észre, hogy körbeölel a langyos víz. Riadtan kerestem a lábam alatt a földet, hogy megálljak, de túl mély volt a víz. Kapálóztam a kezemmel, hogy a felszín felett maradjak, de gyorsan kezdtem kimerülni, és mér elég sok vizet is nyeltem. Köhögtem, kapálóztam, de már nem tudtam a felszínen tartani a fejem. Elfáradtam.
Lassan elkezdtem merülni. A tüdőm feszített a sok víztől és a levegőhiánytól.
Láttam még némi fényt. Homályosan, de láttam. Gondoltam, itt a vég. Ég veled szép világ!
Aztán láttam egy árnyat... Hal lehet? Ebben a tóban egyáltalán van hal?
Igen, még ilyenkor is képes vagyok ilyeneken gondolkozni, annak ellenére, hogy kezdtem elveszíteni a tudatom. Még éreztem egy rántást a karomon, aztán minden elsötétült.

Sera & Austin

A tóparton ücsörögtem, gondolataimba merülve firkálgattam egy üres lapra a rajzmappámból. Igazából fogalmam sincs mire szeretne ez a valami hasonlítani, legfeljebb arra a katyvaszra tudna, ami most az elmémben játszódik, mivel csak úgy töprengek, a vonalvezetésem is legalább ennyire céltalan, de nekem tetszik. Szóval, számmora nincs igazán jelentsége a küllemének, hiszen annál több mondanivalója van. Sokáig nem értettem mi értelme azoknak összevisszaságoknak, amit mások nagyra becsült festményeknek tartanak, majd később rájöttem, hogy mi nem is fogjuk sosem teljes mértékben felfogni, mert a műve valódi mondanivalóját csak az értheti, aki alkotta és csak ő tudhatja, hogy mi minden játszódott le benne mindeközben.
Gondolataimból egy hangos sikoly zökkentett ki, majd a szakadatlan nevetés. Eleinte nem tanúsítottam neki különösebb jelentőséget. mégis furcsálltam, hogy ahogy a sikoly elhalkult a csobbanással nem volt folytatás. A lány hangját nem hallottam. A többiek pedig egyértelműen semmit sem hallottak a saját nevetésükön kívül. Ekkor felpillantottam a remekművem felül, de a szőkeséget már nem láttam. De nagyon úgy festett, hogy ez csak nekem tűnik fel. Ekkor felálltam és lassan sétálni kezdtem a móló felé... Hamar leesett, hogy a szőkeség Sera lehet, de egy biztos, hogy fuldoklik épp. Gyorsan ledobtam magamról a felsőmet és már ugrottam is a vízbe, de már sehol sem láttam a víz felszínén, ekkor alámerültem és a felszín alatt kezdtem el keresni. Megtaláltam, látszott, hogy nincs már tudatánál, hiszen a kezemet sem tudta már megfogni. Én ragadtam meg a karjánál majd kezdtem felfelé húzni, fel a felszínre. Az hogy kivigyem a partra ennél már nehezebb volt, hiszen folyamatosan húzott le, de mire a nagyra tartott díszhalak megérkeztek már mi is kint voltunk a vízből vagyis kint voltam Seraval a karjaimban. Gyorsan lefektettem és hát nem vagyok túl jártas az elsősegélyben, de azt én is feltudom mérni, hogy nincs eszméleténél, a tüdeje pedig mostanára megtelt vízzel. Nem gondolkodtam csak elkezdem szájon át lélegeztetni majd a kompressziós masszázst háromszor és újra levegőt fújni...
- Rajta Sera... Gyerünk kislány! Térj magadhoz! - Mindezt addig folytattam, amíg magához nem tért és el nem kezdte felköhögni azt a vízmennyiséget, amit korábban benyelt. Most kedvem lenne az illetékes személyeket megfürdetni, sőt egy kicsit  búvárkodni tanítani maszk nélkül, csak kipróbálnánk ők vajon meddig bírják a felszín alatt levegő nélkül. Ja, hogy ők tudnak úszni? Nem jelent problémát, van két kezem amivel lent tarthatom őket egy bizonytalan ideig, csak ameddig szükséges, hogy mindenki megtanulja a mai leckét.

Austin& Sera

Biztos voltam benne, hogy nekem most itt végem. Hogy soha többet nem láthatom a szüleimet, hogy egyszerűen körbeölel a sötétség és kész, nincs tovább. Pedig annyi mindent szerettem volna még megtenni az életemben. Mondjuk szerelmes lenni, megtalálni az igazit, férjhez menni, gyereket szülni, és híres zongoristaként befutni. Szép remények, amik csupán álmok maradnak, hiszen itt a vége. Talán odafönn, tovább zenélhetek az angyalokkal. Majd alkotunk egy együttest. Én zongorázok, ők a hárfáznak.
Meg is láttam a fényt. Talán erről beszéltek azok, akik már találkoztak a kaszással, de mégis felébredtek. Tényleg létezik a fény, amin átlépve, bekerülhetünk az égi kastélyba.
De mi az ott? Valami árnyék húzódott a tiszta, fehér fénybe. Mi lehet? Mintha valaki elállná az utat.
Éreztem, hogy valami kikívánkozik belőlem. A kezdeti könnyedség helyébe nehéz súly telepedett a mellkasomra, szinte feszített, a torkomba tódult kesernyés valami, egyszeriben kiömlött a számból, és erős köhögés rázott. A tüdőm fájdalmasan kívánta az éltető lebegőt, én pedig oldalamra fordulva, megadtam neki azt.
- Azok az átkozott... -nyögtem, ahogy újra a hátamra fordultam, lehunyt szemmel, mély lélegzetvételekkel. - Kinyírom őket!
Még mindig fájt a nyelőcsövem és a tüdőm is, de már kezdtem jobban érezni magam. Lassan ki is nyitottam a szemem, majd a fölém hajolóra néztem. Nem kis meglepetés ért.
- Austin? - kérdeztem hitetlenkedve, és lassan felültem. - Te mit keresel itt? Hol vannak azok az átkozottak?
Nem igazán ismertem őt, még úgy sem, hogy egy időben nagyon jó barátságban voltak a szüleink, de még kicsi voltam, amikor valami ostobaságon úgy össze vesztek, hogy azóta sem békültek ki. Azóta találkoztunk párszor, de nem igazán beszéltünk, nem is nagyon engedte apám, hogy a közelébe menjek. Láttam itt a táborban is párszor, de nem mertem megszólítani, bármennyire is szerettem volna. Senkinek nem árultam el, de legnagyobb titkaim egyike volt, hogy tetszett nekem a srác, csak ugyebár apám miatt nem közeledhettem hozzá.
- Te húztál ki? - kérdeztem elképedve, ahogy lassan felfogtam, mi is történhetett itt az imént.

Sera & Austin

A  külvilágot teljesen kizártam. A figyelmem csakis rá összpontosult, tekintetemmel közben folyamatosan az arcán fürkésztem várva valami apró kis rándulásra, ami arról tanúskodik, hogy kezd eszméleténél lenni. A körülöttünk lévőket egyáltalán észre sem vettem, de azt hiszem jgy a legjobb, mert eszméletlen dühös lettem volna, abban  pillanatban, hogy megpillantok azt a néhány személyt, aki felelős mindezért, különösen hogy senki sincs itt, aki letudna fékezni könnyen elképzelhető, hogy könnyedén beutaltattam volna a sebészetre, de az sem kizárt, hogy az első fogait lenyelte volna mind. Jól tudom, hogy semmi közöm a lányhoz, de most nem is ezen van a hangsúly...
- Őket bízd csak rám! - Egy biztos, hogy lesz hozzájuk néhány keresetlen szavam, de ha inkább Sera szeretné kiklopfolni őket, nos abban sem akadályoznám meg. Ezek után minimum kivívtak maguknak egy alapos felképelést egy zaklatott nőtől.
- Sera... - Segítettem neki felülni. Úgy érzem egy iszonyatos nagy tehet, nyomás zúdult le a mellkasomról. Most jutott csak el igazán a tudatomig, hogy mit tettem érte. Arról nem is beszélve, hogy minden annyira gyorsan történt, hogy szinte gondolkodni sem volt idő. A következményekre pedig még csak gondolni sem akarok, hogy mi lett volna ha öt másodperccel később ugrom be a vízbe.
- Hagyd most őket. Nem fontosak. Te jól vagy? - Ami azt illeti simán kinézném belőle, hogy a jelen helyzetben lenne annyira feldúlt, hogy most azonnal neki menne az egyiknek és ott ütné, vágná, karmolná, ahol csak érné... Persze teljes joggal és meg is érteném, de várjunk vele addig amíg újra önmaga lesz és már nem remeg minden egyes porcikájában, hiszen Sera érezte a legjobban, hogy másodpercei voltak csak. Arról nem is beszélve, hogy a vergődés, hogy a víz felszínén maradjon alaposan kimeríthette és akkor hol van még az a pillanatnyi félelem, amit átélt. Nekünk a partról alig tűnt néhány másodpercnek az egész, de neki fuldokolva minden egyes másodperc egy örökké valóság lehetett levegő nélkül.
- Igen... - Megkönnyebbülten ültem le mellé, még a pólómat sem tudom, hogy hol van, nem mintha most fáznék. ami azt illeti inkább eléggé melegem van. Nem azért, mert olyan nehéz volt kihoznom őt, sokkal inkább az a néhány perc izzasztott meg amíg sikerült visszahoznom őt. Talán még sosem beszélgettünk ennyit, mint most, de úgy érzem most már van miről.

Austin& Sera

Igazából del sem fogtam, hogy mi is történt, csak azt tudtam, hogy azt a pár idiótát ki kell nyírnom nagyon hamar, amint meglátom őket. Még a mozgás is nehezemre esett, de már mentem volna, hogy lenyomjam az öklöm az összes torkán.
Kissé meglepett, ahogy Austin mondta, hogy bízzam rá őket, de azonnal ellenkezni akartam, de ahogy felültem, újra köhögnöm kellett, így minden szavam a torkomra szorult. Észre sem vettem, h minden egyes porcikámban remegek, de ahogy körbenéztem, megláttam a vizet, a félmeztelen Austint, tudatosult benne minden. Éreztem, hogy arcomból kifut minden vér, és megrökönyödve néztem a srácra. Szédülni kezdtem, és fájdalmasan felsóhajtottam.
- Köszönöm! - mondtam elszorult torokkal. - Ha te nem lennél, én már... - Elég nehéz kimondani, túl friss a dolog. Még a ruháimból csöpög a víz.
Lassan felhúztam a térdeimet, miközben ő leült mellém, és kezemmel fázósan átöleltem azokat. Nem, egyáltalán nem fáztam, csak még mindig annyira meg voltam ijedve, hogy úgy éreztem, ez a testhelyzet biztonságot ad.
Csendbe burkolózva néztem a nyugodtan álló vizet, amiben majdnem feldobtam a talpam. Nem szóltam, kellett nekem egy kis csend, hogy feldolgozzam. Aztán, ahogy kezdett számomra kissé kínos lenni a csend, kerestem, kutattam az elmémben, hogy mit is kéne mondanom, végül csak kinyögtem valamit:
- Te jól vagy? - kérdeztem aggodalmasan, hiszen mégis csak engem mentett meg, nem tudni meghúzódott-e valamije, vagy őt mennyire rázta meg a dolog.
Nem mertem rá nézni, csak addig, amíg kérdeztem, aztán el is fordultam. Zavarban voltam, pedig nem sűrűn esett meg ez velem. Inkább ráfogtam az imént történtekre, hiszen nem minden nap esik meg az emberrel, hogy megmentik az életét.
- Azt hiszem, ez a kis kaland arra elég volt, hogy végre rászánjam magam, és megtanuljak úszni, főleg, ha itt akarok maradni a táborban - húztam egy gúnyos mosolyra a szám. Igazából sosem vonzott engem a víz, de tényleg elég veszélyes, a közelében lenni, ha az ember nem képes a felszínen maradni. - Figyelj, Austin! - néztem rá egyre vörösebben. - Kérlek, ezt ne mond el senkinek, jó? Nem szívesen hallgatnám a szüleim rikácsolását, és biztosan hazatoloncolnának, ha megtudják.

Sera & Austin

- D  e nem vagy! A többivel meg egyelőre ne foglalkozz. Bőven van még időd a tábor alatt kigondolni hogyan is bosszuld meg. - Egyszerűen nincs értelme, hogy továbbra is azon töprengjen, hogy mi lett volna ha... Az sem lepne meg, ha a történtek után és ellenére most legszívesebben egy kanál vízbe fojtaná bele az udvarlóját, aki nyilvánvalóan annyit sem tudott róla, hogy nem tud úszni, de persze utána vetni magát már nem volt mersze. Azóta pedig színét sem látni, de ez engem a legkevésbé sem akadályoz meg abban, hogy a nem túl távoli jövőben előkerítsem és magam nyomjam a fejét víz alá, ha nem kér bocsánatot.
- Hé, elfelejted, hogy a mi előbb téged kellett kihúzni a vízből? Te pedig értem aggódsz? - Néztem rá meglepetten majd elmosolyodtam. Pillanatnyilag semmit sem érzek, csupán megkönnyebbülést. Persze nincs kizárva, hogy néhány perc múlva sajogni kezd a karom, mert azt nem állítom, hogy könnyű volt felhúzni őt majd kiúszni vele a partra. De akkor valahogy az eszembe sem jutott, hogy esetleg meghúzhatom valamelyik izmomat.
- Feltéve ha még bárki is rátud venni, hogy ezek után bemerészkedj a vízbe. - Én a helyében váratnám még ezt a dolgot néhány napig, mert biztosra veszem, hogy most egy ideig a móló közelében sem fogjuk látni. Mindössze azért ücsörög még mindig itt, mert valószínűleg próbálja összeszedni magát ahhoz, hogy feltudjon állni anélkül, hogy a lábai abban a pillanatban összerogynának, mert addig észre sem vette, hogy még mindig remeg egész testében. Na igen, a csurom vizes ruháit sem ártana átcserélnie, mert még a végén egy tüdőgyulladást is összeszed a kis túlélő kalandja mellé.
- Mármint azokon kívül, akik látták? Hallgatok... De vannak feltételeim. Visszakísérhetlek, meglátogatod a gyengélkedőt, lezuhanyzol és felveszel valami szárazat. Áll a megállapodás? - Azt megértem és elfogadom, ha nem szeretné, ha a szülei minderről tudomást szereznének, mert annak valószínűleg vízhangja lenne. De abból nem engedek, hogy valaki hozzáértő személy vessen rá egy pillantást, mert nem mondhatnám, hogy teljes mértékben tudatosan cselekedtem. Arról sincs túl sok fogalmam, hogy most mi lenne a teendőm, de biztosan nem csak ennyi, hogy most felpattanunk innen és úgy teszünk, mintha öt perccel ez előtt nem fuldoklott volna a tóban. De közben már nyújtottam is felé a kezem, hogy segítek neki felkelni, mert nem szeretném, ha tényleg megbetegedne.

Austin& Sera

- Sajnálom - nyögtem elszorult torokkal. - Én csak nem szeretném, ha miattam esne bármi bajod.
Utaltam ezzel az aggodalmamra, mert hirtelen azt hittem, tényleg lecseszett éppen, de amint megláttam a mosolyát, leesett, hogy valószínűleg nem kellene komolyan vennem. Szégyenlősen elfordultam, és inkább újra a vízre meredtem. Tényleg hálás lehettem neki azért, mert megmentette az életem, és nem azzal szeretném azt viszonozni, hogy miattam lesérül. Biztos voltam benne, hogy abban a pillanatban ő sem tudta volna megmondani, ha fáj valamije, vagy valami nem olyan lenne, mint máskor.
Ahogy aztán kimondta a nyilvánvalót, rájöttem, hogy tényleg nem akarok még jó ideig a part közelébe menni. Azonnal éreztem a feszültséget, ahogy burjánzani kezd a gyomrom táján, hiszen a ruháim vizesek, a hajam az arcomhoz a nyakamhoz és a vállamhoz tapadt. Még mindig éreztem a kesernyés vizet a torkomban. Erősen összeszorítottam a szemem, de nem kellett volna, hiszen, újra éreztem, ahogy a víz körbeölel, kapkodok levegőért. A tüdőm újra szúrni kezdett, majd még mielőtt újra pánikolni kezdtem volna, gyorsan felpattantam, de úgy tűnik nem kellett volna.
A lábaim azonnal megrogytak, hiszen még nem igazán tértem magamhoz testileg. Nem gondoltam volna, hogy nem bírják el a testemet.
Nem tudom, hogy csináltam, de már csak azt vettem észre, hogy Austin ölében terpeszkedek, arcom lángvörös és csak nézek rá, mint egy idióta, aki azt sem tudja mennyi kettő meg kettő.
Még a pánikrohamomról is elfeledkeztem.
- Ezt nevezem tipikusan klisés helyzetnek - nyögtem az első mondatot, ami eszembe jutott, de még mindig égett az arcom, és csak Austint néztem. Aztán végre észre vettem magam. Megráztam a fejem, és kimésztam az öléből. - Sajnálom, én... én csak el akarok menni innen.
Lehajtott fejjel motyogtam ezt el, aztán újra megpróbálkoztam felállni, immár lassabban.
Még annyira az iménti történtek hatása alatt álltam, hogy csak serényen bólogattam az alkura. Bármibe belementem volna akkor, csak végre lépjünk le, és felejtsük el, a borulásom.

Sera & Austin

- N e aggódj, majd behajtom rajtad... - Ha azért húztam volna ki a vízből, azért mentettem volna meg az életét, mert várok valamit cserébe, akkor egy önző számító dög lennék. Többet viszont nem akarom hallani ezt a szűnni nem akaró hálálkodást, nem akarom, hogy a síromig kísérjen. Tudatában vagyok a történteknek, arról nem is beszélve, hogy hihetetlenül büszke vagyok arra, hogy sikerült ezt végigcsinálnom. Nem viseltem volna el, ha a karjaimban... Gondolni sem tudok rá. Kétségtelenül bárkiért megtettem volna, ez most mégis más. Igazából csak most kezd elfogni a félelem, hogy mennyivel rosszabbul is alakulhatott volna. De jól van. Én pedig még sosem őrültem ennyire senkinek, azt hiszem egy jó ideig a táborban nem is fogok.
- Netalán sietsz valahová? Esetleg elvihetlek? - Csak néztem, ahogy felpattant, de szinte már abban a másodpercben láttam, hogy ez nem fog összejönni, a következőben pedig már szépen az ölembe pottyant. Én halkan felnevettem, majd tovább mosolyogtam, hiszen annyira zavarban van, hogy az arca leginkább egy érett paradicsomra emlékeztet. Kétségtelenül elsiette ezt a jól vagyok, köszönöm, de most már egyedül is boldogulok gondolatmenetet.
- Ja, lenne itt még valami... Többet ne hozd ránk a frászt. - A pulzusom még mindig az egekben repdes, de azért már sokkal jobb. Fogalmam sincs mi ez, de valami különös érzés kerített hatalmába vele kapcsolatban. Talán csak a történtek miatt, talán nem. Nem tudom. De most nem is akarok ezen kattogni.
- Jól van, akkor kapaszkodj. - Lassan felálltam, s bár erre nem kértem és nem is kaptam engedélyt pillanatok alatt kaptam fel, legalábbis mire észbe kapott már a karjaimban volt és legfeljebb annyira volt ideje, hogy a karjait a nyakam köré fonja. Előbb talán jó lenne, ha lezuhanyozna majd felvenne valami száraz és meleg ruhát... Lényegében mindenképpen le leszünk szúrva, amiért valaki nem futott azonnal értesíteni a gyengélkedőn lévőket. Rajtam pedig még póló sincs, mert elfelejtette vissza felvenni, de már még csak arra sem emlékszem, hogy hol dobtam le.

Austin& Sera

Nem tudtam eldönteni, hogy mi váltotta ki szívem heves ütemét. Az ijedtség, a félelem, a meglepődés, vagy éppen az, hogy éppen Austin ölében fekszem, és sötét íriszét nézem, ami azonnal elfelejtett velem mindent a külvilágról. Csak bámultam, mint aki most nyitotta ki először a szemét, aki most tekint először a nagyvilágra. Miért van ez? Hiszen mindig láttam a szemét, de talán a közelség az, ami most más érzéseket kelt bennem. Kellemes, mégis ijesztő.
- Menjünk innen - bólintottam reszelős hangon. Úgy éreztem a torkom kiszáradt, a nyelőcsövem szinte már sikoltozott egy kis nedvességért. Mintha nem is egy öt perce ittam volna ki a fél tavat. - Én... én sajnálom, nem akartam... -mondtam még mindig teljes önkívületemben. Még mindig ott feküdtem az ölében és nem tudtam másra figyelni, csak a szemeire. Hallottam a szavait, de nem igazán fogtam fel. Automatikusan válaszolgattam csupán. - Oké - nyögtem, majd hirtelen meglepetten sikkantottam egyet, mikor fel állt velem a karjaiban. Azonnal átkaroltam a nyakát, hogy megkapaszkodhassak.
- Mit csinálsz? - kérdeztem kissé felháborodva, és ijedten. - Én... én tudok járni!
Nem kapálóztam, nem is nagyon akartam kiugrani a karjaiból, de azért elég cikis lenne, ha így vinne végig az egész táboron. Nem kellenek a kérdezősködések, nem kellenek a pusmogások. Bármilyen jó is Austin karjaiban lenni, de le kell mondanom róla.
- Hol van a pólód? - kérdeztem újra egyre vörösödve, hiszen azért nem mindennapi látványt nyújtott, főleg, hogy a testem egészében hozzásimul. Újra és újra csak nagyokat nyeltem, a szívem majd kiugrott a torkomon és egyszerűen nem tudtam levenni a tekintetem az övéről. Annyira más volt mindenkinél.
Egyszerűen nem tudtam, hogy mi van velem, hiszen az imént majdnem meghaltam, olyan sokkhatás alatt kellene lennem, hogy ne tudjak Austin félmeztelen testére gondolni, mégis, annyira távolinak tűnt a majdnem vízbefúlásom most.

Sera & Austin

- Hmmm, pedig simán kinézném belőled, hogy mindvégig csak a hátsószándék vezérelt, hogy végül rajtam köthess ki. - Nem akartam, de végül csak el nevettem magam, még a végén túl komolyan venne. Még a végén sikerül megsértenem is, azt nem akarhatom, ha már ilyen közel sikerült kerülnünk egymáshoz. Na jó, ezt tényleg abba kellene hagynom, még mielőtt komolyan venném magam. Bár ki tuja ellenkező esetben meddig menne el, ha hasonló helyzetben szeretné találni magát, példának okáért velem. De most anélkül is elég zavaros lehet számára minden, hogy rátennék még egy lapáttal. Inkább megpróbálom mosolyra fakasztani végre. Az amúgy is sokkal jobban áll neki... Kár, hogy olyan ritkán láthatom az idióta családunknak köszönhetően. Fogadni mernék rá, hogy már ők maguk sem tudják mi a francon kaptak össze annyira, egyszerűen csak akaratosak és rettenetesen büszkék.
- Hát nekem nem úgy tűnt. De ha sokat ficánkolsz, akkor változtatunk a helyzeten. - Ha most egy pofonra hajtanék hozzátettem volna még, hogy halacska, de most inkább mellőzném a felesleges humorérzéket. Nem hiszem, hogy túlságosan tudná értékelni. Én viszont nagyon is örülnék neki, ha nem ficánkolna túl sokat, mer valamelyest engem is kimerített ez a váratlan kis fürdőzés. Nem számított rá, hogy a mai sport aktivitás a Baywatch illusztrálás fog lenni.
- Fogalmam sincs. valószínűleg ott, ahol ledobtam mielőtt a vízbe ugrottam. - Ami azt illeti meg is feledkeztem róla. Sőt, a közös kis élményünk óta - amit azt hiszem egyikünk sem fog egyhamar elfelejteni - nem is mondhatnám, hogy fázom. Ellenkezőleg, az a néhány perc amíg kihúztam - egyedül - majd visszahoztam közénk - időközben azt hiszem meg is tértem - nagyon is megizzasztott. Amúgy sem venném most fel, mikor csurom vizesek vagyunk.
- Kitalálom... Zavarban érzed magad, mert félmeztelen vagyok, mert a karjaimban tartalak és mert így fog minket látni mindenki. Eltaláltam? - Szerintem nagyjából igen. De akkor sem fogom letenni, majd csak a gyengélkedőre érve. Na jó, esetleg végső esetben, ha kicsapná a hisztit, ami nem volna épp időszerű és hálás is lennék érte, ha nem tenné.

Austin& Sera

Először tényleg komolyan akartam venni azt, amit mondott, de mikor felnevetett csak megengedtem magamnak egy apró mosolyt. Nem válaszoltam, nem tudtam volna, hiszen a torkom kiszáradt és olyan zavarban voltam, hogy talán egércincogás hagyná el a szám, nem normális emberi beszéd.
Aztán, ahogy ölbe vett, még megijedni is alig volt időm, olyan gyorsan történt. Persze, azonnal ellenkezni akartam, de végül elhúztam a szám, és nyugton maradtam. Zavarban voltam, kissé dühös, az ölési vágy meg még rátett egy lapáttal a lelki világomra. Olyan gyorsan történt minden, olyan gyorsan váltakoznak bennem az érzelmek, hogy azt hittem azon nyomban megőrülök, ha hirtelen valami új törne rám. Nem kellemes.
Ennek ellenére, bármilyen cikisnek is találnám a helyzetet, ha ezek után még meg is látnának többen minket, azért örültem, hogy Austin húzott ki a vízből, nem pedig valamelyik másik srác, vagy éppen az erre kijelölt emberke, aki biztosan szabadságolta magát abban a pár percben, míg én lent feküdtem.
Aztán jött a következő meglepi, méghozzá Austin félmeztelen!
Óriásit kellett nyelnem és inkább megkérdeztem az elveszett felső honlétét, de sajnos nem éppen kielégítő választ kaptam.
- Ohh - volt az egész válaszom erre és szégyenkezve lehajtottam a fejem egy percre. Azért, ha úgy vesszük miattam vesztette el.
- Én nem, csak... - azonnal ellenkezni akartam, meghazudtolni, de végül be kellett látnom, nincs értelme, ezért újabbat sóhajtottam. - Persze, hogy zavarban vagyok, gondolom te az én helyemben örülnél is az ingyen fuvarnak, mi? - kérdeztem kissé gúnyosan, de csak mert azért, mert szembesített a valósággal, amit nem igazán tudnak elviselni a nők. - Mégis, jobban vagyok már, letehetsz, tényleg - néztem egyenesen a szemébe, hátha veszi a lapot, és letesz. Tényleg éreztem már magamban annyi erőt, talpon tudjak maradni. Ha még sem, hát ő majd megfog... újra.

Sera & Austin

- Az attól függ... Megnézném az illetőt, aki ilyen könnyedén felkapna. De ha egy kicsit megpróbálom női szemmel nézni a helyzetet a szemszögedből... Igen, biztosan örülnék neki, ha egy félmeztelen férfi kapna fel a karjaiba váratlanul, különösen ha sosem volt közömbös a számomra. - Szinte biztos vagyok benne, hogy nem ez volt a megfelelő válasz, hogy most a legkevésbé szerette volna ezt hallani, de nem hiszem, hogy annyira mellé nyúltam volna, inkább csak túlságosan mélyre. Miből gondolom, hogy sosem voltam közömbös a számára? Mert egyértelmű, hogy ez egy célzás volt és nem is igazán burkolt. Hm, talán nem ártana kicsit jobban vigyáznom a számra. Nos, mert normális körülmények között szerintem falfehérnek kellene neki, de előbb hasonlít egy jól megérett paradicsomra, ami miatt nem fogom egész idő alatt cukkolni, csak most meg egy kicsit még.
- Hmmm... Te vagy az első, aki nincs megelégedve a szolgáltatásaimmal. - Néztem rá vissza mosolyogva. Előbb-utóbb úgyis kicsikarok belőle egy őszinte mosolyt, még ha egy egészen aprócskát is. Legalábbis bízom benne, hogy a humorérzéke még megvan és nem kell részleteznem, hogy mennyire nem gondoltam komolyan, bár eddig még tényleg senki sem panaszkodott... De valahogy megtudom érteni, ha most épp nem repes a boldogságtól. Azért remélem nem mindig ilyen morcos és kötekedő, hogy ha a fene fenét eszik is, akkor is ellentmond.
- Parancsoljon Seraphina kisasszony. - De ahogy kérte lassan letettem, nehogy hirtelen megszédüljön és előbb visszataláljon a karjaimba, mint gondolná. Pedig már épp kezdene halványulni a pír az arcán. De végül is nem akarok vele egészen a gyengélkedői kötekedni, mégis csak egy nő, akinek most feltétlenül be kell bizonyítania, hogy egyedül is csodásan elboldogul, nincs neki szüksége férfia... nekem pedig ezt akkor muszáj megnéznem!