Annak ellenére, hogy egészen kicsi korom óta járok táborozni, még mindig nem sikerült hozzászoknom a közös fürdőkhöz. Egészen tizenkét éves koromig jelentettek nagyobb problémát, hisz mindig is szégyellős voltam ahhoz, hogy együtt fürödjek ismeretlenekkel – attól függetlenül, hogy mindig is nőneműekről volt szó. Aztán egyik nyáron összebarátkoztam egy idősebb lánnyal, akivel elég jó barátságot kötöttünk a nyár folyamán, és ő volt az, aki azt az ötletet adta, hogy takarodó után látogassam meg a fürdőt. Azóta mindig is ezt csinálom, és szerencsésnek mondhatom magam, ugyanis eddig csupán kétszer sikerült lebuknom.
Mivel sosem tudok elaludni tusolás nélkül - ma pedig iszonyat hosszú és fárasztó napom volt - ezért a jó szokásomhoz híven úgy döntök, megvárom, amíg a táborvezetők lefeküdnek, majd kiosonok a fürdőkbe. Még takarodó előtt előkészítem a fürdéshez szükséges dolgokat – papucs, tusfürdő, testápoló, hajgumi, törölköző, fogkrém, fogkefe, fehérnemű – és amint kész vagyok, befekszem az ágyamba, hogy alvást tettetve sikeresen legyek túl az ellenőrzésen.
Nagyjából fél órát várok azután, hogy a táborvezetők kimennek a szobánkból. Általában ennyi idő elég szokott lenni ahhoz, hogy bebizonyosodjanak, mindenki alszik, tehát ők is nyugodtan nyugovóra térhetnek. Ez alól csak azok az esetek kivételek, amikor valamelyik amatőr táborozó kiszökik takarodó után és lebukik. Ahányszor rajtakaptak szabálysértésen, mind azért volt, mert más lelepleződött kihágás közben, így a láger vezetői nem tudtak időben visszatérni a szobájukba. Nos, remélem, ma nem leszek „ennyire szerencsés”, ugyanis csupán letusolni, utána pedig egy jót aludni szeretnék.
Óvatosan lépkedve a fürdők felé haladok. Közben egyfolytában nézelődöm, nehogy véletlenül előbukkanjon valahonnan egy táborvezető. Semmi kedvem ahhoz, hogy büntetőmunkára ítéljenek csupán azért, mert nem szeretnék más társaságában zuhanyozni.
Rajtam egy köntös van, alatta selyemtapintású, fehér csipkével díszített, a szivárványhártyáimhoz illő kék rövidnadrág és top. Ezt a pizsamát Joshtól kaptam a szülinapomra, és be kell, hogy valljam, igazán eltalálta. Biztos vagyok abban, hogy én is ugyanezt a darabot választottam volna, teljesen megfelel az ízlésemnek.
Amint sikeresen a fürdőkbe érek, lepakolok az egyik padra. Körbenézek, hátha rajtam kívül más elvetemült is rávette magát arra, hogy ilyenkor tegyen látogatást a fürdőkbe, majd miután azt konstatálom, hogy egyedül vagyok, elkezdek vetkőzni. A biztonság kedvéért magam körül csavarom a törölközőmet, majd úgy szabadulok meg minden ruhadarabtól, míg végül csupán a törölköző marad rajtam. Ahogy mindig, most is elraktam egy hajgumit, de időközben úgy döntöttem, bevizezem a hajam, mert igaz, hogy még nincs szükség arra, hogy megmossam, viszont nem ártana leöblíteni róla a természet piszkát – ezalatt pl. a virágpollent értem. Az allergiám amúgy sem szereti… még úgy sem, hogy szedek rá gyógyszert.
Amint végzek az előkészületekkel, elmosolyodom, majd felkapom a tusfürdőm. Lelki szemeim előtt már a tusolófej meleg vízsugarai alatt állok…   

Vannak, akiknek a megoldás egy problémára az alkohol, másoknak a munka, nekem pedig egy huzamosabb ideig tartó, forró fürdő. Azt hiszem, ennél nem is tudok jobb lezárást elképzelni egy hosszúra nyúlt és kimerítő napnak. Igaz, hogy otthon sokkal jobban érezném magam, a saját, illatos gyertyákkal megvilágított fürdőszobámban, a fürdősókkal gazdagított vizű kádamban, de annyira fáradt vagyok, hogy most még a sima tusolás is megteszi. És jelenleg csupán pár lépés választ el az egész procedúrától, hisz sikeresen ideértem, tehát semmi sem akadályozhat meg abban, hogy lezuhanyozzak…
Épp a fürdőrészleg felé indulnék, amikor a helyiség ajtaja kinyílik. Ijedelmemben magamhoz szorítom a törölközőmet meg az összes ruhadarabomat - amit akkor kaptam fel, amint meghallottam az idegen lépéseit, hátha azokkal több mindent takarhatnék el -, és hátrafordulok. Amikor meglátom, hogy ki lépett be, a bennem feszülő riadalom még nagyobbá válik. Megszólalnék, de minden hang megakad a torkomon. A vádlim a mögöttem lévő padnak nyomódik a 180 fokos fordulat után, és kénytelen vagyok elengedni az egyik kezemmel a törölközőmet meg a holmimat, hogy megtámaszkodjak a „bútor” mögötti falnak, és akaratomon kívül le ne üljek rá.
Tekintetem Jamieével találkozik, és azt kell, hogy mondjam, egyáltalán nincs könnyű dolgom, ha figyelembe vesszük, hogy egy szál törölközőben állok előtte. Régen ez a fajta helyzet egyáltalán nem zavart volna, azonban most, hogy már nem vagyunk együtt – és a kapcsolatunk elég csúnya véggel ért véget – rendkívül feszélyez.
Elkezd beszélni, és noha hallom a hangját, a mondandójának csak egy töredéke jut el a tudatomig.
- Jamie! – szólalok meg végül egy kicsit haragosabban, mint szándékoztam. – Tűnj innen! Nincs miről beszélnünk! Úgy emlékszem, anno mindent elmondtam, amit szerettem volna, lehetőséget adtam arra, hogy reagálj, vártam, hogy elhatározásra juss, és te így is tettél. A szakítást választottad, és akkor sem változtattál a döntéseden, amikor láttad, hogy képes vagyok érted harcolni! Elküldtél, én pedig – bár nehezen – de elfogadtam. Mit szeretnél még? – folytatom határozott hangnemen. A szavak csak úgy kicsúsznak a számból. Meg se tudom mondani, vagy számolni, hányszor ismételgettem már magamban ezt a kis monológot. Egyszer még azon is gondolkoztam, hogy megírom neki levélben, azonban később lemondtam a döntésemről, hisz hiábavalónak tartottam. Lemondott rólam… ezzel pedig bebizonyította, hogy nem érdekli, mit gondolok, vagy érzek iránta, vagy ezzel kapcsolatban.
- Vagy tudod, mit? – kezdek újból egy másik gondolatba – időt se hagyva neki, hogy reagáljon -, miután lerakom a ruháimat a padra. – Nem, nem fogadtam el, hogy csak úgy eldobtál magadtól. Bosszant. Idegesít. Elkeserít, hogy így döntöttél, és még egy elfogadható okot sem tudtál felmutatni, ami megmagyarázná a döntésedet. Rengeteget gondolkoztam azon, hogy hol és mit rontottam el, de aztán elfáradtam, és feladtam… már nem érdekel… – mondok ellent magamnak, miközben közelebb lépek felé. A kezeimmel továbbra is a törölközőmet tartom. Ingerült vagyok, de mégis jól esik, hogy végre kiadhattam magamból a dühöm és a fájdalmam egy részét.    

- Mit akarsz ezzel mondani? Azt, hogy régen puhány és bizonytalan voltam? Komolyan azért követtél, hogy sértegess, Jamie? – kérdem ingerülten. Idegességem annak köszönhető, hogy próbálom elnyomni a mélyen bennem felébredő érzéseket, amiket egy éven keresztül igyekeztem elnyomni. Meg akartam szabadulni tőlük, kitépni őket magamból, hisz csak fájdalmat okoztak. Felejteni akartam, azonban a meleg érzés és a kellemes, boldog emlékek nem hagytak. A kis borzongató érzület aktivitása csökkent azután, hogy Jamievel szakítottunk, de a tábor kezdete óta – azaz azóta, hogy megtudtam, ő is itt van – ismét funkcionálni kezdett bennem. Nem akarom hagyni, hogy ereje növekedjen és úrrá legyen rajtam, ugyanis félek, hogy ismét szenvedni fogok. A szívem azt súgja, hogy reszkírozzak, hisz kockázat nélkül nincs győzelem, azonban az eszem azt tanácsolja, harcoljak ellene. Össze vagyok zavarodva, pocsék érzés, ha még magamban sem tudok elintézni a dolgokat.
- Uh! – az égre fordítom a tekintetemet és hátat fordítok neki. – És már megint ugyanezt csinálod... Miért vonod meg magadtól a szerelmet? Miért nem hagytad, hogy szeresselek? – teszek fel újabb és újabb kérdéseket, amikor ismét szembe fordulok vele. Nem tagadhatom, hogy az elmúlt egy év alatt rengeteg olyan született a fejemben, amire nem tudtam választ találni. Nem csoda hát, hogy most kihasználom a lehetőséget, és sorban felteszem őket. Nem mintha direkt húznám a beszélgetést, csupán mindegyik kikívánkozik belőlem. Tudni akarom, bármennyire fájdalmas is legyen az igazság. Még az is jobb lenne, ha azt mondaná, hogy úgy érezte, az irántam táplált érzései kihűltek, minthogy életem végig ezen töprengjek.
- De igen is túl késő van – cáfolom meg a mondandóját, és épp folytatnám a gondolatmenetemet, amikor kitalálja, mit is akartam mondani. Tényleg azzal akartam jönni, hogy mással vagyok, és… nos nem mondtam volna, hogy szeretem, hisz annak ellenére, hogy lassan egy éve vagyunk együtt, nem érzem ugyanazt, mint Jamie-vel. Néha még azon is elgondolkozom, nem vagyok e Josh-sal megszokásból. Vagy hálából. Ott volt mellettem, amikor a legnagyobb szükségem volt valakinek a támogatására, sosem hagyott magamra, tettei leköteleznek. Bűntudatom van, hogy nem tudom úgy megköszönni neki a sok oltalmat, ahogy megérdemelné, és azért is, mert reményt adok neki, hogy idővel a kapcsolatunk jobb lesz. Azt hiszem, ezt mind azért teszem, mert én is ebben reménykedem. De mélyen legbelül tudom, hogy nem így van. Csupán nem akarom bevallani magamnak sem.
Összeszűkült szemmel méregetem, és amikor közelebb lép hozzám, követem a példáját.
- Mégis honnan veszed a bátorságot, hogy azt feltételezd, gondold, hogy nem szeretem azt, akivel vagyok? –karba fonom a kezem. – Ha tudni akarod, igen is jól érzem magam Josh mellett. Szeret engem és mindig számíthatok rá. Tehát felejtsd el az érzelmi zsarolást! – egyre közelebb és közelebb lépek hozzá, miközben beszélek. Immár előtte állok, a köztünk lévő távolság szinte elfogyott. Kezeim a mellkasát veszik célba, majd erősen megragadom a felsőjénél és ujjaimmal határozottam megmarkolom a finom ruhaanyagot. – Mert semmi jogod nincs kiásni azt, amit hosszú ideig igyekeztem eltemetni magamban! – jegyzem meg fogszorítva és kezdem azt érezni, hogyha nem tartok egy kis szünetet, és folytatom, segítség nélkül elő fogom ásni az összes sérelmemet, illetve az érzéseimet Jamie iránt.
Tekintetemet az övébe fúrom, legszívesebben elengedném a felsőjét, hogy aztán átölelhessem. Az eszem szinte ordít, hogy lépjek hátrébb, mielőtt késő lesz, azonban leblokkolok a közelségétől és képtelen vagyok figyelni az agyam jelzéseire. A helyiségben egy rövid időre csend áll be, amit egyszer csak egy halk puffanás szakít fel. Szemeim elkerekednek, és nagyot nyelek. A francba!
- Ne merészeld… - figyelmeztetem Jamie-t, miközben a pillantásom fogságba tartja az övét. A szívverésem sebes gyorsasággal ver, lélegzetem szabálytalanná válik. Hogy a jó istenbe lehetek ennyire szerencsétlen? Jézusom, bele se akarok gondolni, hogy mi fog történni, ha most valaki véletlenül belép, és ez a kép fogadja: egy fiú egy lányhoz simul, aki egyébként anyaszült meztelen…  

- Régen én is ezt gondoltam rólad… az utolsó pillanatig reméltem, hogy képtelen leszel megtenni. – reagálok állítására emlékeztetve őt arra a napra, amikor lemondott rólam. Ahányszor felidézem azt a pillanatot az érezések, amik akkor kavarodtak bennem ismét felszínre törnek és a visszatekintés a múltba valóságos visszautazássá válik számomra. Ugyanaz a fojtogató érzés tör rám, ami az egyedülléttől és a számomra legfontosabb ember elvesztésétől való félelemmel keveredik. És egyszer csak a csalódás fájdalmasan maró érzése indul folyamatnak bennem, amikor ahhoz a jelenethez érek, ami arról szól, hogy Jamie kérésére otthagyom. Édesapám mindig arra tanított, hogy sose nézzek hátra, csak előre… nos, aznap képtelen voltam megtenni, még akkor sem sikerült elhinni, hogy tényleg ez történik, amikor a lábaim abban az irányba haladtak, amit Jamie szánt nekem: az elválás irányába.
- Nem akartál? – kérdem ismét indulatoktól fűtött hangon. Rengeteg kérdés merül fel, és fogalmam sincs, hogy melyikkel kezdjem… és mégis mire véljem azt, hogy múlt időben beszél? Csak nem akarja azt mondani, hogy rájött, hibát követett el, és most azért van itt, hogy rendbe tegyen mindent. Ó, Jézusom! Ha tudná, hogy mennyire vártam napokig, hetekig, hónapokig arra, hogy egyszer csak valaki becsöngessen hozzánk, és amikor kinyitom az ajtót, az ő arcát lássam… de a reménykedés egy idő után egyre több keserűséggel töltött el, így végül elfogadtam édesanyám tanácsát és abbahagytam. Az energiámat pedig abba fektettem, hogy mindent elfelejtsek és túl tudjam tenni magam a történteken. – Ha nem akartál, megmondanád kérlek, hogy mire volt jó az, hogy ennyi ideig együtt voltunk? Miért döntöttél úgy, hogy belekezdesz egy kapcsolatba, ha tudtad, mi lesz a végén?
Ingerült vagyok, mégpedig azért, mert fájdalmas szembesülni azzal, hogy az időmet pocsékoltam arra, hogy olyasvalakit szeressek, aki nem akart viszontszeretni. Hűséges típus vagyok, és egy kapcsolatban mindent meg akarok adni a másiknak. Eddig azt hittem, hogy valósággal megfojtottam Jamiet a szeretetemmel és ezért hagyott el, de most… nehezemre esik eldönteni, hogy melyik a fájdalmasabb: az igazság, vagy az én tézisem.
- Nézd Jamie… én szeretem Josh-t! - fejemet oldalra fordítom, amíg elismétlem a szavait. Nem tudom, hogy képes lennék e a szemébe hazudni, és nem akarok egyből lebukni. Egyébként nem mondtam volna vissza a mondatát, ha nem lennék feldúlt és nem tartanék attól, hogy ismét megsérülök, ha azt mondom, nem sikerült túltennem magam rajta. – Ezt akartad hallani nem? – kérdem határozattan, ezúttal ismét a kék szivárványhártyáiba tekintve. – Tessék, kimondtam! – hatásszünetet tartok, majd folytatnom mielőtt megszólalhatna - Tehát bármivel is próbálkozol, csak az idődet pazarolod. Ami volt, az már nincs, amit mélyre eltemetünk, az egy idő után kámforrá válik. Te is ismered a porból lettünk és porrá leszünk mondást, nem? Így képzeld el az elásást… nincs mit berobbantani…
Lázasan próbálom jóvátenni a hibámat, tévedés volt azt mondanom, hogy mélyen legbelül ott lappanganak az iránta táplált érzéseim. Nem akarom, hogy felszínre hozza őket, nem szeretnék ismét csalódni és szenvedni.
A törölközőm puffanó hangjára annyira leblokkolok, hogy teljesen megfeledkezem arról, hogy Jamie pólóját markolom. Amint eszembe juttatja automatikusan, egy gyors mozdulattal elengedem, tekintetem azonban továbbra is az övét tartja fogságba. Tenyereim ezúttal az izmos felsőkarjaira, vállaira csúsznak.
- Fordulj meg… most! – parancsolom meg nyugtalan hangnemen, miközben kezeimmel az utasításom teljesítésére sarkallom. Amikor látom, hogy elfordítja a fejét, egy pillanat alatt felveszem a törölközőmet, és magam köré csavarom.
- Ez nem vicces! – bokszolok bele egyet a mellkasába, amikor a várható reakciómon gúnyolódik. Kötve hinném, hogy nagy fájdalmat okozok neki, de legalább hangsúlyozom, hogy mennyire nem tartom humorosnak a helyzetet. – Inkább térjünk a lényegre, mielőtt tényleg bejönne valaki és rajtakapna azon, hogy egy száll törölközőben beszélgetek itt veled. Két perced adok, hogy elmond, miért követtél.
Nem öt, nem négy, nem három… csupán két perc áll rendelkezésére, hogy röviden összefoglalja, ennyi idő után mit is szeretne valójában tőlem.

- Nem, ez nem így van! – ellenkezem, de csupán azért, mert tudom, ha nem teszem meg és csendben végighallgatom, amit mond, rá fog jönni, hogy igaza van. Bevallom, tartok attól, hogy még így sem vagyok elég meggyőző. Jamie jól ismer, tudja, hogy képtelen vagyok hazudni, neki meg főleg nem. Régen csapnivaló hazug voltam, sosem tudtam úgy füllenteni, hogy egyből ne bukjak le, ez pedig most is így van. Az egyetlen változás talán az, hogy sokkal gyorsabban válaszolok, mint régen. Anno szükségem volt pár másodpercre, hogy átgondoljam a következményeit annak, amit mondok, de a nagy nyomás miatt még így is rossz döntést hoztam. Mindig. – De én nem szeretném, hogy rám pocsékold az idődet, ezért… - nyelek egy nagyot, érzem, hogy valami fájdalmasat akarok mondani, de teljesen elfelejtetem a gondolatomat. – ezért… - ismét elgondolkozom, de nem jut eszembe, hogyan szerettem volna befejezni a mondatot - Tudod, mit? Nem utállak, és nem is gyűlöllek, azonban nem mondom azt, hogy szívesen látlak, mert nem így van. Félek… rettegek attól, hogy ismét le kell majd küzdenem a tátongó űrt és a több tucat sebet, amit magad mögött hagysz.
Mondanám, hogy bánom, hogy megváltoztattam, hisz undorító dolognak találom, ha valaki viaszbábukként átformázza az embereket, azonban esküszöm a számomra legszentebb dologra a világon, hogy nem direkt csináltam. Nem gondoltam volna, hogy a szeretetemmel képes vagyok valakit átalakítani, és most, hogy mondja, én tehetek a változásáról… azt hiszem, nincs okom hibáztatni azért, amiért elküldött. Én tehetek az egészről.
- Azt hiszem, igazad van. Az egész az én hibám… - jegyzem meg halkan, azonban ez a beismerés csak még fájdalmasabbá teszi a szakításunk gondolatát. Miattam történt az egész ezek szerint, és még így is szenvedtem… kész mártírnak érzem magam.
- Vagy talán csak azt hitted, hogy kellettem… csak amikor rájöttél, hogy megváltoztatom az embereket, rádöbbentél, hogy neked erre nincs szükséged… Ó, Istenem! – elfordítom a tekintetemet, úgy érzem, minél többet beszélünk, annál több keserűség indul útnak vénáimban. Most már kezdem érteni, hogy miért vagyok ennyire szerencsétlen a szerelemben. Akaratlanul is megváltoztatom az embereket…
Kimondtam, amit hallani akart. Tudom, hogy lebuktam, tisztában vagyok azzal, hogy világos számára, pillanatnyilag bármire képes lennék, csakhogy ne firtassuk tovább a témát. Sosem tudtam jól hazudni, viszont általában tisztában vagyok azzal, ha valaki be akar csapni. És ha erre gondolok, akkor eszembe jut az is, hogy Jamie-vel ebben is kiegészítettük egymást: én rosszul füllentettem, ő pedig még arra is képes lenne, hogy elhitesse az emberrel, a Hold tofuból van. Fogadjunk, hogy a szemrebbenés hiánya a titka…
Kérdésére csupán megrázom a fejem, tagadom, hogy bármikor is tudtam volna hazudni. Kis koromban túl nagy volt a fantáziám ahhoz, hogy egy épkézláb hazugságot hozzak össze, idősebb koromban pedig a viselkedésem – például az, hogy nem tudtam a szemébe nézni annak, akinek hazudtam - buktatott le mindig.  
Amikor nem kezdi firtatni azt, hogy miért csak két percet adok neki, hanem elfogadja, és egyből belekezd a mondandójába, a szívem őrült zakatolásba kezd. Nem gondoltam volna, hogy Jamie ilyen könnyen előhívja azokat az érzéseket, amiket eddig megpróbáltam elnyomni magamban, mert megszüntetni nem tudtam őket. Pedig így van, most pont ez történik. Egy pillanatra a kékes szivárványhártyáiba pillantok, talán egy kicsit elidőzök rajtuk, de nem sokáig. Rájövök, hogy még a pillantása, az ahogy rám néz is hiányzott. Legszívesebben most rögtön lerohannám, a nyakába vetném magam, szorosan átölelném, és soha többé nem engedném el magam mellől. Ezerszer megcsókolnám, és még annyiszor, és még annyiszor. De mi van, ha ismét tévedik, és nem akar szeretni, csupán hiányolja a társaságomat? Azt hiszem, nem bírnám ki, ha még egyszer beleélném magam az áloméletbe, és egyszer csak minden összedőlne, mint egy kártyavár.
Hátralépek párat, hogy nagyobb legyen a köztünk lévő távolság, majd száznyolcvan fokos fordulatot teszek, így háttal kerülök Jamienek. El szeretném rejteni az arcomat, nem szeretném, hogy lássa, milyen hatással van rám a jelenléte, meg mindaz, amit az imént elmondott.
- Azt hiszem, most jobb lesz, ha most elmész… még mielőtt valaki itt találna minket – mondom vegyes érzelmektől elfúló hangon, miközben a torkomban kialakult gombóccal küszködöm. Azt hiszem, hiba volt lehetőséget adni Jamie-nek, hogy mondja el, miért jött el…