Eleuterio de la Noche Atanacio

Előtörténet

Egy olyan családba, életbe születtem bele, amibe én soha nem akartam. Nem akartam én nemes lenni. Nem akartam ezért más fajta életet élni. De hát nem választhatjuk meg a rokonainkat, ugye? Egy spanyol nemesi családba születtem bele, a királyi vérvonalba, nagyjából harmincadik az öröklési sorrendben… Tehát a büdös életben nem leszek király, de akkor is nemes vagyok, ez van. Arany csörgőim voltak, arany evőeszközzel ettem, csupa fényűzés volt az életem. Dajkák neveltek kiskoromtól fogva, szüleimet alig láttam.
Elit magániskola tanárai jártak hozzám később tanítani, mert ugye egy nemes nem ereszkedhet le a köznéphez… legalább is a szüleim szerint. Egyedül a hasonló nemesi származású gyerekekkel találkozhattam szigorú felügyelet mellett.
Kamaszkoromban szerencsére kaptam egy kis mozgásteret, igaz, testőrökkel… akiket általában mindig kicseleztem. Megléptem előlük és egyszerű srácokkal ismerkedtem. Az idő múlásával egyre több zűrbe keveredtem bele, betörés, lopás, garázdaság, mindenféle piti kis zűrben benne voltam. Mindig az apám hozott ki a rendőrörsről és ő volt az, aki elsikált mindent, hogy ne legyen priuszom. Otthon persze mindig kaptam a fejmosást, hogy ilyet egy nemes nem csinálhat.
Mindig bálokra, összejövetelekre kellett mennem a szüleimmel. Utáltam magam puccba vágni és majmot csinálni magamból. Soha nem volt az én világom az ilyen fogadások forgataga. Mindig egykedvűen ültem egy sarokban a mobilommal szórakozva.
Én mindig is valami olyat akartam tanulni az egyetemen, mint például orvos vagy valami hasonló, hogy segíthessek az embereken. Persze szüleimnek más elképzelésük volt. Jogásznak szántak, nem volt beleszólásom. Így beiratkoztam az egyetemre. Nyögve-nyelve, bukdácsolva haladtam. Végül valahogy csak elvégeztem az egyetemet. A pohár akkor telt be, amikor szüleim azt mondták, hogy meg kell házasodnom… még hozzá egy olyan lányt kellene elvennem, akik őt akarnak.
Ekkor 22 éves voltam. Nem, ezt nem tettem meg. A szobámban egy bőröndbe összecsomagoltam a legszükségesebb holmijaimat és elmentem otthonról. A szüleim sem tudtak megállítani. A kapun kívül egyszer még visszafordultam és végignéztem a palotán, ahol felnőttem. Nem sajnáltam egy percig sem. Elegendő pénz volt a bankkártyámon, hogy eltűnhessek egy életre.
Eleuterio de la Noche Atanacio akkor és ott meghalt. Rio Noche-ként éledt újjá. Először Angliába mentem, ahol először mindenféle helyen kisegítőként dolgoztam. Amikor meguntam az ottani életet, Amerikába jöttem, Napa városába. 24 éves voltam, amikor egy plakáton megláttam, hogy a helyi táborba alkalmazottat keresnek. Mindig is szerettem fiatalokkal foglalkozni, segíteni nekik rátalálni a helyes útra. Így történt, hogy Rio Noche jelentkezett felvigyázónak.
Már eltelt két év és újra itt vagyok, mint minden év nyarán. Az év többi részében egy ifjúságsegítő központban dolgozom. De a lényeg most a tábor. Itt mindig jól érzem magam. Szórakozok a fiatalokkal meg minden. Senki nem tudja itt, hogy ki vagyok. Az ő szemükben egy egyszerű srác vagyok és nem szeretném ha ez megváltozna. Viszont minden percben bennem van a félelem, hogy a szüleim vagy az általuk tutira felbérelt magánnyomozók rám találnak. Egyszer biztos be fog ez következni, de szeretném, ha minél később.