Néha azon gondolkodtam, vajon én vagyok-e az egyetlen kettőnk közül, aki ezt az egészet valahogy helyesnek találja, nem pedig helytelennek. Az igaz, hogy én tanuló lennék itt, ő meg alkalmazott, viszont mégis... Ami ilyen jó érzéssel tölti el a másikat az nem lehet rossz, igaz? És ezzel nem minden egyes klisés történt női főszereplőjét akarom imitálni, egyszerűen csak így gondolkodok. Mégha úgy is éreztem, hogy mintha egy kezdő szörfős lennék, aki rögtön a legnagyobb hullámot akarná kipróbálni, úgy éreztem, hogy mindez tökéletes. Ahogy a kezét fogtam és beszéltem vele. Igaz, tudtam, hogy majd valószínúleg olyanokat is akarni akar, amire én még szemmel láthatóan nem állok készen. De azért reméltem, hogy tud várni, mert fogalmam sem volt, hogy mikor fogok valaha készen állni rá. Talán amikor jobban megismertem?
- Látod? Én megmondtam. Az itteni felvigyázók nagyon rosszak – mentem bele a játékba könnyedén. A szívem igaz, hogy még mindig hevesebben dobogott, mint szokott, de az is tény, hogy már egyáltalán nem voltam ideges. Viszonoztam a csibészes mosolyot. - De talán tőled el fogadom.
Méghogy talán! Gondoltam magamban. Sokkal inkább egész biztosan. Őszintén szólva még most is csoda volt, hogy egyáltalán képes voltam rendesen lélegezni. Olyan gyönyörű volt... Azon sem lepődtem volna meg, ha azt mondja, hogy ő igazából egy modell. Bár jobb is így, hogy nem. Túl sok figyelmet vont volna magára azzal, és akkor, majd azt kellett volna néznem, ahogy mindenféle nőcskék rátapadnak. Ahogy pedig magamat ismertem, valószínűleg nem is tettem volna ellene semmit. Ez ismét csak elgondolkodtatott azon, hogy vajon milyen lesz a táborban.
Rámosolyogtam, amikor azt mondta, hogy nincsenek itt kívülállók. Nagyon reméltem, hogy igaza van, és nem csak egyszerűen megnyugtatni akar.
- Hát nem volt olyan nehéz kitalálni – jegyeztem meg vigyorogva. Elvégre mi mást csinált volna egy ilyen öltözékben? - Azért remélem, hogy nem nagyon zavartalak meg benne – tettem hozzá. Így bele gondolva, valószínúleg neki is eléggé hirtelen jöhetett ez. Hiszen milyen gyakran történik meg az emberrel, hogy elmegy futni, aztán meg rögtön egy barátnővel tér vissza? Nem hiszem, hogy ez olyan mindennapos esemény lenne.
- Szóval? Te egy természetkedvelő vagy inkább egy sportos alkat vagy? - kérdeztem kíváncsian, miközben azon is gondolkodtam, vajon hol találkozhatnánk legközelebb. Nem, mintha bármikor nagyon rá is tudtam volna jönni, mert annyira még nem ismertem ezt a helyet. Csak a táboron kívüli helyekkel voltam valamelyest ismeretben.  - Tudod mi a szomorú? Hogy még mindig nem találtam meg a nagymamámat. -tettem úgy, mintha tényleg őt hibáztattam volna. Mikor a valóságban éppen, hogy én hagytam el a családomat egy rövid időre. Erről jut eszembe. Talán, majd fel is kéne hívnom őket. Elvégre, most valószínűleg arra gondolnak, hogy éppen haldoklok vagy valami. Nem, mintha ennyire nagy dolog lett volna elutazni Californiába. Úgy értem most komolyan! Mégsem élhetem le az egész életemet New Yorkban.

Ahhoz képest, hogy már bebizonyosodott, hogy nem mindent vagyok képes elviselni, mint ahogy a legutóbbi csókcsatánkat sem, valamiért úgy éreztem... Nem is tudom igazán elmagyarázni. Valahogy, mintha ismét vissza akartam volna kerülni abba a helyzetbe, ahhoz képest, hogy legutóbb én voltam az aki leállt. Nem, mintha nem élveztem volna. Az igazság az, hogy talán túlságosan is magával ragadott az érzés, mikor az ajkait az enyémen éreztem. Mindenegyes részkecském, mintha csak többet követelt volna. Kivéve az eszem, aki azt mondta, hogy ez még túl gyors és még nem állok készen rá. Idő kell... Igen, idő. De hogyan tudnék időt kérni, mikor mintha minden egyes mozdulatával csak felhhevíteni a véremet, és egyre csak arra vágyok, hogy ismét megcsókolhassam...
Vajon mindez eddig bennem volt, vagy tényleg csak ő váltotta ki belőlem? Egyszerűen képtelen voltam eldönteni. Még mielőtt meg tudtam volna gondolni, azt mondtam:
- Még jó, hogy szeretem a rosszaságot – próbálgattam a határaimat. Egész biztos voltam benne, hogy nem voltam normális. Ennek nem így kellett volna történnie... Olyan nincs, hogy én ilyen vagyok. Olyan érzés ez, mintha folyamatosan a tűz körül táncolnék, és mintha a tűz hirtelen nem tűnne olyan rossznak, mert minél közelebb kerülök hozzá, annál többet akarok. Ilyet nemhogy még soha nem is tapasztaltam, de nem is láttam soha.
Hitetlen. Most meg hirtelen elérzékenyülök, mert azt mondta, hogy bármikor elcserélné a futást rám. Persze ez nem az a fajta könnyes elérzékenyülés, egyszerűen csak olyan, mintha egyszer teljesen felhevítene, máskor pedig el akarna olvasztani. Hiába tudom, hogy amit érzek, annak nincs semmi értelme. Elvégre egy kis futás kihagyása nem a világ vége, de akkor is. Ráadásul mellé még meg is csókolta a kezemet, mintha tényleg az lenne a terve, hogy teljesen le vegyen a lábamról.
- Azért nehogy itt még ellustuljál miattam – vicceltem. A hangom azért még egy kicsit gyenge volt. Aminek az oka egészen ostobaság. Nem lehetek rögtön olvadt fagyi, csak mert egy srác azt mondta nekem, hogy bármikor lecserélné rám a futást. Nem. Én nem vagyok ennyire érzékeny. Talán csak egy kicsit...
- Hé, amúgy remélem nem baj, hogy egy városi lányt kaptál – mondtam hülyülve. Akkor egy csöppet még is csak természetkedvelő. Hiszen egyesek egyszerűen csak el mennek az edzőteremben, ha futni akarnak. - Mondjuk érthető, hogy mért szereted összekötni a természettel. Az erdőnek meg van a maga hangulata, amitől az ember csakúgy ott akarna sétálni vagy éppen futni... - Miről is beszéltem én itt neki? Jelenpillanatban valószínűleg csak azért éreztem a hangulatot, mert épp kéz a kézben sétáltunk és beszélgettünk. - Azt hiszem – tettem hozzá rámosolyogva. Nem akartam félrevezetni, hogy azt higgye, én egész nap az erdőben való sétálásról szoktam elmélkedni. Tulajdonképpen ez a hangulatos szöveg is csak most jutott eszembe, ami bebizonyította, hogy Rio tényleg képest volt ezt megtenni velem. Az egyik pillanatban felpörgetni, a másikban pedig csakúgy levenni a lábamról, hogy hirtelen a flörtölésből átmentem a romantikus sétálásba.
Felvontam a szemöldökömet, mikor azt mondta, hogy akár el is mehet.
- Ööö... nem. Bár lehet ezen el kell még gondolkodnom. Tudod, nagymama igen öreg és magányos... - A végére már majdnem elvigyorodtam. Azonban inkább eljátszottam az elgondolkodót. - Hmm... Bár te sokkal jobban tetszel nekem... Nem is tudom...
A következő szavai pedig csak bebizonyították, hogy ő szinte ide-oda képes ráncigálni a hangulatomat. Szerencsére a jó értelemben. Majdhogy nem úgy hangzott a kérdése, mintha nem lenne biztos a válaszban. Olyan édes volt. Nem, mintha eddig találtom volan bármit is benne, ami nem érdekes, édes, tökéletes, vagy sexy volt. Először arra gondoltam, hogy elviccelem ezt is, viszont meggondoltam magamat.
- Persze – feleltem. Mégis ki ne akart volna elmenni vele valahová? Valószínűleg egy bolond. - De ahhoz nem kéne a telefonom számom is? Hogy mondjuk fel is tudjál keresni? Hacsak nem akarsz elráncigálni az egyik órámról – kérdeztem, és így belegondolva, nem is volt az olyan rossz ötlet. Már annyira a befolyása alatt voltam, hogy az elráncigálást sem bántam volna. Csak egy unalmas óráról mentsen ki. - Az időpontot pedig még nem tudom, mert fogalmam sincs mennyi időbe fog telni berendezkednem. De szerintem maximum egy nap mire sikerül, és egyben mire körül is tudok nézni a táborban – mondtam. Közben pedig reméltem, hogy Rio nem híve a „közismert” három napi várakozási idővel kapcsolatban. Mikor egy lánynak annyit kell várnia, mire fel hívják. Bár ahogy elnézem magamat, én képes lennék csakúgy felhívni, ha nagyon úgy hozza kedvem, hogy képtelen vagyok várni. - De ezt úgyis meg tudjuk, majd beszélni később - mosolyogtam rá.

Azt hiszem, soha többé nem akarok felébredni. Ha pedig ő tényleg valós (bár mi más lehetne, mikor ilyen intenzíven érzem a közelségét?) akkor soha többé nem akarok elaludni, csak így lenni, amíg el nem múlik ez az érzés. Nem, mintha azt hittem volna, hogy ez képes teljesen eltűnni, sokkal inkább felváltani valami jobbal, hogy még nehezebben tudjak megválni tőle.
Annyira reméltem, hogy jó döntést hoztam meg, és nem fogok később csalódni. Alig csak egy ideje, de máris sokkal jobban feloldódtam a közelében, mint bárki másében. Ha kiderül, hogy másnap már másmilyen lesz... Nem hiszem, hogy azt túl tudnám élni.
Ezek a gondolatok mind kirepültek a fejemből, mikor lágyan megcsókolt. Komolyan nem gondoltam, hogy ő az enyém lenne. Hiába neveztünk ki egymást egy párnak, egyszűren nem tudtam elhinni. Ha valaki ilyen csodálatos, mint ő, mért volt egészen idáig barátnő nélkül és mégis mit csinál velem? Ez az egész azt akarta elhitetni velem, hogy ez nem a valóság. Ez nem lehet a valóság, mégis tudtam, hogy az... Hmm... Talán egy másik dimenzióba kerültem. Az lehet az egyetlen értelmes magyarázat rá. Hiszen én nem vagyok elég jó hozzá. Ez tény. Mégis meg akarom tartani, mert már a gondolat, hogy valaki mással együtt lássam megöl. Felőlem annyira heves lehet velem, amennyire csak akar. Kit érdekel? A saját gondolataim kínoznak engem, így már csak egytetlen egy dolgot tehettem. Mégha tudtam is, hogy ez most semmi másról nem szólt, csak arról, hogy biztosítsam magamat még egyszer arról, hogy nem álmodok, és ez a valóság.
Mikor még egyszer megcsókolt, nem hagytam, hogy annyiban hagyja, és közelebb léptem hozzá.  Ő valószínűleg nem érthette ezt a hirtelen változást. Ahogy ez az érzés eluralkodott rajtam, de most nem is nagyon érdekelt. Egyszerűen éreztem, hogy hamarosan meg fogunk érkezni, és még nem akartam elválni tőle. Ha így jobban belegondolok, még csak a berendezkedésem se érdekelt nagyon per pillanat. A tábor se. Az egyetlen dolog, ami izgatott, az ő volt. A karjaimat köré fontam, és még közelebb simultam hozzá. Majd egy kis idő múltám leálltam.
- Jól tudod, hogy mire értettem – vontam fel a szemöldökömet. Nem tudom mért, de erre a csókra szükségem volt. Kit érdekel, hogy még mindig a tűzzel játszadoztam? Ő keltette fel bennem ezeket az érzéseket, és nem hiszem, hogy túl sokáig magamban tudom tartani. - És mi volt ez a tanács a kajával? Én nem tudok sokat főzni.... Vagy... te egész végig nagymama sütijeit akartad? - a füléhez hajoltam, és ingerlően azt mondtam: - Még a végén le kell cserélnelek egy másik farkasra ebben az esetben... Pedig már annyira megkedveltelek... - Végig simítottam az ujjaimmal az arcától kezdve a karjáig. Még csak nem is sejti, mennyire megkedveltem és mennyire nem lennék képes lecserélni senki másra. Nem hiszem, hogy bárki más képes lenne annyira jó lenni, mint ő. Igaz, kedveltem már fiúkat a múltban, de ő... ők Riohoz képest semmik voltak. És ez nem azért volt, mert most én is tetszettem a "kiszemeltemnek." Sokkal inkább, azért volt ő más, mert... Nem is tudom. Volt benne valami olyan megfoghatatlan, amit még senki másban nem észleltem. - És bocsi a csók miatt, de... egyszerűen nem tudtam ellenállni – tettem hozzá. Emlékezve arra, amit mondott, nem haraptam bele az ajkamba zavaromban. Tudtam, hogy amiket mondtam azok olyan tipikus csábítási szövegek voltam, minthogy nem tudtam ellenállni és a többi. Mégis igaz volt az amit mondtam. Ő szinte maga volt a tökéletes ellenállhatatlanság. Őszintén szólva, már abban sem voltam biztos, hogyha valami nagyon elhagyatott helyen találkoztunk volna, akkor máshogy reagáltam volna.
- Na, de akkor menjünk a táborba! - próbáltam mindent visszerendezni a normális kerékvágásba. Tudtam, hogy gyerekes vagyok a vicceimmel, de egyszerűen képtelen voltam ellenállni és vigyorogva azt mondtam: - Te vezetsz, kapitány!
Pontosan. Itt volt az ideje, hogy végre ne olyan vicceket mondjak, amiknek mögöttes értelmük vannak. Most már értettem, hogy a gimnáziumban mért láttam néha párokat, akik szinte képtelenek voltak leszállni egymásról. Ráadásul az ő párjuk még csak nem is Rio volt... Szóval nekem csak nehezebb lesz leállnom.

Az álommal kapcsolatos megjegyzése összezavart egy pillanatra. Vajon magára gondolta, vagy ő is ugyanúgy gondolkodik rólam, mint ahogy én róla? Bár már nem is számított ez igazán, hiszen mindkettő csak annyit jelenthetett, hogy pontosan tudta, mire gondolok. Vajon ennyire nyilvánvaló,  amit gondolok, vagy már csak ennyire egymásra hangolódtunk? Lehetséges-e ez egyáltalán?
Mikor megcsókoltam, éreztem, hogy visszatartja magát, és nagy erőfeszítésembe került, hogy ne követeljek ki még többet. Azonban tudtam, hogy hamarosan a táborba fogunk érkezni, ráadásul máskor is fogunk még találkozni. Komolyan nem kéne ennyire rászállnom, mintha évek óta nem láttam volna, vagy éppen ez az utolsó találkozásunk. Mondjuk az, hogy évek óta nem láttam. Még, ha ezt az emberek olyanokra szokták érteni, akik már egyszer találkoztak.
- Még jó – reagáltam arra, hogy örökké üldözne. Nem, mintha neki bármikor is üldözésre lenne szüksége. - Mert akkor talán mégis megtartalak – mondtam mosolyogva, és egy utolsó csókot nyomtan az ajkaira. Olyan jó érzés volt vele flörtölni, és ilyen magabiztosan beszélni, mikor a valóságban ez valószínűleg soha nem fog megtörténni. Hiszen elég csak egy pillanatra rám nézni, és látszik rajtam, hogy egy szavamat sem gondoltam komolyan.
A megnyugtatására csak mosolyogni tudtam. Hihetetlen, hogy régebben folyamatosan azt hallottam, hogy rengetegszer azok a pasik, akik jól néznek ki, belül már nem olyan jók, mert mindegyik egy kissé hmm... bunkó? Legalábbis erről szokott néhány lány panaszkodni körülöttem a gimnáziumban. Nem tudom, hogy az előtt vagy az után, hogy összetörték a szívüket. Nem, mintha nem voltam biztos benne, hogy minél több időt töltök vele, annál nagyobb lesz annak az esélye, hogy én is úgy kössek ki, mint  a régi osztálytársaim. Azzal a különbséggel, hogy ő egyáltalán nem tűnt bunkónak. Sokkal inkább, mintha a szöges ellentéte lenne. El is gondolkodtam már azon, hogy mégis honnan jött, hogy ilyen csodálatosan tud viselkedni.
Ezután megfogta a kezemet és a táborhoz vezetett. Majd magához húzott, ami egy csöppet meglepett, hiszen itt most már bárki láthat minket. Nem, mintha a távolból rögtön rá tudnának jönni, hogy egy táborozó vagyok, de akkoris. Egyre biztosabb kezdtem lenni benne, hogy mikor az álommal kapcsolatos megjegyzését mondta, akkor mindkettőnkre értette.
- Őszintén kétlem, hogy te csakúgy megtudsz találni a táborban – jegyeztem meg. Azért még sem fogok mindig ugyanott lenni, nem? - Elvégre ki tudja? Lehet, körbe fogom szaladgálni az egész tábort össze-vissza... ki tudja milyen érthetetlen oknál fogva... Persze, ha nem kell oda tudom adni a telefonszámomat, egy olyan embernek, aki értékeli is – tettem hozzá, és mivel úgy sem láttam senkit, meg már amúgy is összebújva álltunk, egy gyors csókot nyomtam az ajkaira, majd elhúzódtam tőle. Nem azért, mert nem akartam a közelében lenni, sokkal inkább, mert túlságosan is akartam.
Ahogy a táborfelé pillantottam, egy csöppet kezdtem megint az ideges és az izgatott állapot közé kerülni. Lévén, hogy még mindig fogalmam sem volt, milyen lesz ez az egész nyáritábor. Hiába mondott Rio jókat róla, sosem lehet tudni. Lehet vele máshogy viselkedtek, mint ahogy velem fognak. Hogy jóbban vagy rosszabbul azt már csak nekem kell kiderítenem.

Nem is voltam már biztos benne, hogy a Piroska és a farkas lenne a legjobb mesepélda. Ez sokkal inkább egy tündérmesének tűnt. Az elejétől a végéig. Csak azt nem tudtam, hogy melyik. Elvégre előtte sem volt rossz életem. Nem voltak gonosz mostoháim se semmi ilyesmi. Igaz, egy főnyeremény sem voltam, de akkor is.
Ezek után még azt emberek azt mondják, hogy a valóság nem jó, mint a mesék. Hát nem velem. Nem rég még azt gondoltam, hogy a legjobb dolog, ami történhet velem az, hogy kiadják a könyveimet és hivatalosan író lehetek. Most viszont biztos voltam, hogy az csak egy kis része volt a jónak. Mert attól nem éreztem ennyire jól és szabadon magamat. Sokkal inkább a kitalált világomban éltem, mikor tehettem, hogy ne törődhessek a valósággal.
Rioval azonban pont az ellentétje történt. Ő a valóságban tartott és színesebbé, jobbá, intenzívebbé tette. Nem tudtam, hogy képes is ez lesz-e köztünk, de már az a pár óra – vagy perc? Már nem is igazán tudom – megért nekem mindent. A vele való együttlét valami újat és csodálatosat hozott az életembe, amit semmiért sem cserélnék el. Azonba erősnek kellett lennem, és nem itt álldogálnom, hanem besétálnom a táborba és elköszönni tőle.
A csókjai viszont csak még nehezebbé tették, hogy elköszönhessek tőle. Ha megtehettem volna, elmélyítettem volna, mint legutóbb és még közelebb léptem volna hozzá, hogy aztán ezt csinálhassuk még órákon keresztül, egészen addig, amíg bele nem fáradunk. Bár az még mindig elég furcsa volt, hogy ilyen biztosan ki tudta jelenti, hogy meg tud találni. Még csak eszembe sem jutottak azok az előnyök, amik azzal jártak, hogy ő itt dolgozik, én pedig egy diák vagyok itt. Őszintén szólva, ezt a kis információt elég könnyű volt elfelejteni, mikor a közelemben volt és engem érintett. Nem tudom mért. Én általában mindig látni szoktam a láthatatlan határ vonalat különböző csoportok és pozíciók között. Vele azonban ezt nem láttam. Igaz, tudtam, hogy ő alkalmazott itt, de mintha annyira talán nem tudatosult volna bennem. Így még mindig nem értettem, hogy mégis hogyan fog tudni megtalálni. Talán egy pillanatra még az is átfutott a gondolataim között, hogy igazából nem is akar, majd találkozni velem, és ennyi lesz az egész. Pár csók, beszélgetés és vége. Azonban mikor így mosolygott rám, ezek a gondolatok kirepültek a fejemből, és inkább ráhagytam, hogyan fog megtalálni.
- Hát jó. Bár ettől csak úgy hangzol, mint valami romantikus könyvnek a főszereplője... - jegyeztem meg mosolyogva. Már majdnem azt mondtam, hogy a szerelmes hőse, de azért mégis csak egy napja ismerjük. És eléggé korai lenne ilyeneket mondani, nem? És a romantika amúgy is biztonságosabbnak hangzott. - De te tudod. Végülis nem olyan nagy ez a tábor, és hát azt mondtad, hogy inkább a sportos alkat vagy... Úgyhogy gondolom, szeretnéd körbe futni a tábort... - tettem hozzá nevető hanggal, mert már a gondolat is eléggé vicces volt, hogy össze-vissza futkos csakhogy megtaláljon. Vicces és abszurd. Viszont már kezdtem bízni benne, hogy tényleg meg fog találni. Túl magabiztosan hangzott, ahhoz, hogy ne sikerüljön neki.
Még mielőtt elmentem volna, oda hajoltam hozzá, és az ajkához hajoltam, majd egy csókot nyomtam... az arcának a jobb oldalára. Ezután rámosolyogtam, és azt mondtam: - Akkor majd később találkozunk... ha megtalálsz. Gondolom.
Ezzel elköszöntem tőle és besétáltam a táborba. Egyszerűen képtelen nem mosolyogni és nem jókedvűnek lenni, ahogy a főépület felé sétáltam. Csak képzelhettem, hogy mit gondolhattak a bent sétáló emberek, ahogy engem néztek és nem láttak mást csak egy piros ruhás, vörös hajú lányt egy bárgyú, már-már túl vidám mosollyal az arcán, kezében a csomagjával. Biztos azt gondolhatták, hogy bennem aztán túlteng a táborozási szellem. Még csak nem is sejthették, hogy mennyire... És, hogy miért...